Beérkezett pályaművek


Jelige: Jégmadár

A gyónás

Magdolna fekete kendőben lehajtott fejjel ült a templom utolsó padsorában. Ritkán koptatta a templom lépcsőjét, még nem érezte, hogy szüksége lenne rá. Igaz a lelke néha figyelmeztette, ez azonban elég volt karácsony és húsvét tájékán. Meggyónta az általa elkövetett csip - csúp bűnöket. Káromkodott, hazudott, néha feleselt a férjével. Néha igen, akkor, amikor kifakadt, amikor már tele volt a pohár és az utolsó csepp sem fért bele.

Most azt sem vette észre, hogy vége a szentmisének, mindenki elment a templomból. Ő ült a néma csendben és imádkozott irgalomért. Nem magáért, hanem a férjéért. Régen , ötven éve kötötte össze a kezüket a pap. Milyen boldog volt. Éveken át nem látott mást, csak azt a szeretetet, amit Ő át akart adni a férjének. A gyermekei megszülettek, úgy a maguk rendje és módja szerint, ott cseperedtek a lábuk alatt. Ebből nem is látott semmi kifogásolni valót, ez az élet rendje.

A sekrestyés csendesen eloltotta gyertyákat, kicsit még várt, hátha Magdolna befejezi a rózsafüzért. Csend volt. Magdolna nem mozdult, megállt vele az idő. A sekrestyés kiment az atyához.

  • Valami gond lehet, mert Magdolna itt felejtette magát a templomban. - közölte az atyával.
  • Hogy, hogy itt felejtette magát?
  • Azt nem tudom, nem ment haza.

Az atya kinézett. Magdolna még mindig lehajtott fejjel valamit motyogva nézte a padot.

Az atya lassan mellé sétált, figyelte, nem akarta megzavarni. A lélek békéjének meg kell adni a módját. Kis idő elteltével ráköszönt.

  • Dicsértessék a Jézus Krisztus.
  • Mindörökké Ámen. - hangzott a válassz.

Magdolna, mintha falnak beszélt volna még most sem emelte fel a fejét.

  • Mondja, valami baja van?
  • Nincs, csak ki akarom magamból mondani, amit a gyóntatószékben úgy sem tudok. Rövid ott az idő, utánam állnak az emberek, mit mondanak, hogy nekem mennyi a bűnöm. Most itt az Úrnak mondom el.
  • Fáj a lelke, én meghallgatom. Látja, senki sincsen, csak ketten vagyunk, könnyítsen a lelkén.
  • Könnyíteni? Igaza van, azt kellene, talán kinevet, talán nem. Atya, ha magának van ideje elmondom, amit itt motyogtam magamban
  • Van időm, hallgatom.
  • Károly maga haza mehet, én majd bezárom a templomot- szólt ki az atya a sekrestyésnek.

Volt ideje, kellett, hogy legyen, ha egy lélek fájdalmakkal tele éli a napjait. Neki a lélek gondozását adta feladatul az Úr.

Magdolna csendesen kezdte el. Talán nem is gyónt, szerinte csak a bánatát zúdította az atyára.

  • Fiatal voltam, amikor megismertem a férjemet, mit tudtam én a házaséletről. Semmit. Aztán minden ment a mag útján. A baj ott kezdődött, amikor egy öregember különféle újságokkal traktálta fiatalembereket. Külföldről kapta, tudja olyanokat. S az én férjem, mint aki nincs is az eszénél, ki akarta próbálni az ott látottakat. Hőséget esküdtünk, hát én teljesíteni is próbáltam mindent, amire kért. Valahogy nem jött össze. Ki volt hibás? Ki tudja? Én ott voltam és segíteni próbáltam. Ő meg rájött, hogy nem fenékig tejföl az, amit ott lát. Szó, ami szó egyre többször mondtam én csődöt. Ő meg keresett mást. Hogy vele hogy volt, sosem kérdeztem, de tudtam, hogy van egy szeretője, vagy kisegítőm. Miért mondom, hogy kisegítőm? Ne vessen meg ezért, mert én sem tettem, hiszen a férjem ott a maradt velem. Volt egy alkalom, amikor magam is szembesültem a tényekkel. Tudja nem is az zavart, hanem attól féltem, hogy nem fog hazajönni, mert lelepleződött. Kinevetett. Aztán mindig attól tartott, hogy én mikor adom neki vissza. Rossz lóra tett, a saját becsületem többet ért az ő hiúságánál. Tiszta maradtam, bármennyire is fájt ez későbbiekben neki. Féltékenységi rohamaival akart levenni a lábamról, hogy bevalljam azt, amit hallani akart. Nekem is van egy szeretőm. Most én nevettem ki. Most itt van, naponta gondolok rá, ahogy segítenem kell, mert lassan elhagyja az ereje. Tudom, hogy ez nem más, mint az, hogy megöregedett. Igen számára az volt a szent, ha férfiú kötelességét éjjel, nappal teljesíteni tudta. Ez ma már nem úgy működik, mint régen. Miért nem ismerik be, hogy egyszer annak az időnek is vége? Miért az asszony hibáztatják azért, amit a természet rendje szerint történik? Miért mi vagyunk a bűnösök? Maga szerint mi bűnt követ el egy nő, ha természet rendje erősebb az ösztönöknél. Látja, most itt ülök maga mellett. Nem gyóntatószékben, de ki öntöm a lelkem bánatát. Mit követtem el én? Semmit! Érti semmit! 50 évig hőséges voltam hozzá. Csendben meghúzódtam mögötte. Soha nem háborogtam, ha valaki pálcát tört felette, próbáltam kiegyenesíteni.

Magdolna arcán csendesen peregtek a könnycseppek. Nem gyónt, csak beszélgetett az atyával. Ketten a templomban. Ott ahol az angyalok kórusa most csendben volt, ott ahol a barokk szobrok hallgatták a szavakat. A csend és az áhítat, az atya és Magdolna szavait titokban rejtették el.

Mintha a mai nap ezért kelt volna fel az égre, ezért szórta volna sugarait a földre, s reggeli harmattal ezért áztatta volna meg az illatos virágokat, hogy Magdolna könnyíteni tudjon a lelkén.

Az atya lágyan átkarolta Magdolnát, lassan kisegítette a padból, az arcán végigcsorduló könnycseppet letörölte.

  • Jól van, higgye el minden rendben. A Jóisten mindig maga mellett állt, soha sem fogja magát elhagyni. A férje biztosan mindent be fog vallani, ami bűnt maga ellne elkövetett. El fog jönni annak is az órája. Egyet ne felejtsen el, a Jóisten szeretetet adott az ember szívébe, megbocsát és megsegít.

Magdolna felemelkedett a padból, az imakönyvét becsúsztatta táskájába. Hatalmas megnyugvás érzése kerítette hatalmába, mázsás kövek gurulni kezdtek lefelé. Felnézett az oltárra, előtte a feltámadt Krisztus. Megszabadult a szorongásából.

Még érezte a kezén az atya kezének melegét, de már nem vert olyan lázasan a szíve. Megnyugodott. Maga sem tudta, hogy gyónt e, vagy csak álmodott. A templom levegője mindennél jobban kijózanította. Ott volt, ahol a megbocsátás és szeretet olyan erős, hogy azt semmi sem tépheti szét.

Az atya fekete reverendája, szinte nyári szelőként suhogott végig a templom ajtóig.

  • Köszönöm. - mondta alig érthetőn.

Az atya még mindig fogta a kezét, aztán lassan elengedte.

  • Dicsértessék a Jézus Krisztus.
  • Mindörökké Ámen.

Magdolna lassan elindult lefelé a templomhoz vezető lépcsőkön. Nézte és számolta az előtte álló stációkat jelző szobrokat. Néha megállt. Kicsit tétován, aztán folytatta az útját. Veronika kendőjére gondolt, aki letörölte Jézus arcáról a véres verítéket, róla mos az atya törölte le az élet adta keserűséget. Hálát adott az Úrnak, keresztet vetett, amint átlépett templomba vezető a diszkapun.

Jelige: Míves mesék

AMIKOR A TERMÉSZET TISZTELETÉT TETTE FEKETE ISTVÁNNÁL

Hosszú volt a tél. A Természet is unta kicsit, bár be nem vallotta volna semmi kincsért. Hatalmas erdőség sűrűjében lakott az Öreg. Ott állt a háza a végeláthatatlan rengeteg legsűrűbbjében. Naphosszat tömködte pipáját a tűzhely mellett, s hiába mondták neki a tündérkék, hogy nem kellene annyit pöfékelnie, csak legyintett rá. Két pipafüst között gyógyteákat iszogatott, még a tél elején meghűlt kicsit, s mikor a tündérkék nem látták, titokban egy-egy kupa vörösbort is lehörpintett.

Hosszú volt a tél, s a Természet nagyon unatkozott. Kártyázgatott a tündérkékkel, társasjátékot játszott velük, hanem egyszer nagyot nyújtózott az Öreg és így szólt:

- Ebadta! Útra kell kelnem, különben még jobban kifehéredik a szakállam - s azzal a tündérkék tiltakozása ellenére vállára akasztotta tarisznyáját, megmarkolta vándorbotját és nyakába szedte lábait.

Már túl járt három hegyen és négy határon, amikor búcsúzásképpen visszakiáltott:

- Aztán vigyázzatok ám a házra!

A tündérkék csóválták fejüket, meglepve azonban nem voltak túlságosan. Ezt a játékot az Öreg esztendőnként eljátszotta velük.

- Hagyjátok, had menjen, úgy se bír magával! - szólt a főtündér, s nekiálltak alaposan kitakarítani a házikót.

Ment a Sziromhajú nagy sebbel-lobbal. Mezsgyéken, horgosokon szökkent át. S amerre járt, a réteket, mezőket virágszirommal hintette be. Az erdő fáival felvetette levélruháit.

Amikor végzett mindezzel, a Kalászloboncú végigsimított a határon. A búzatáblát aranyba öltöztette, a kerteket megillatosította gyümölcsaromával. Izzadó homlokkal gyönyörködött munkájában.

S miután túl volt a munka javán, csöppet megpihent a Gyökérbajszú. Lehullajtotta a fák levelét, pőrére vetkőztette a tarlókat, mezőket. Ködtakarón át ment, a lába kicsit fázott már. S mintha a lépte fáradságról árulkodott volna.

Csattogott az erdő a fejszecsapásoktól. A Háncsszakállúnak nehezebb lett a szíve a fatönkök láttán, de nem volt mit tenni: az embereknek kellett a tűzrevaló. S már igencsak kívánkozott vissza házikójába, tündérkéi körébe pipázni, teát hörpölni a megfáradt vándor.

Azonban, mielőtt visszatért volna, úgy gondolta, meglátogat valakit. Alsókövesd felé vette az irányt. Az ifjú erdész épp az íróasztalánál ült és új regényén dolgozott, amikor meglebbent az ablakfüggöny. Az írót furcsa érzés kerítette hatalmába. Egy pillanatra elakadt a lélegzete. Olyan volt, mintha rajta kívül más is tartózkodna a szobában. A kellemes meleg ellenére hirtelen úgy tűnt, hogy rettenetesen fázik! Reszketés vett rajta erőt, és meg volt róla győződve, látja, amint a szobát beborítja a fehér hótakaró. Aztán hirtelen elmúlt a reszketése. Madarak csiripelését vélte hallani. Patak csordogálását. Friss, üde virágillat töltötte be a szobát. Aztán egyre melegebb lett. A hőség kibírhatatlanságig fokozódott, mintha a nap perzselte volna testét. Kénytelen volt nekivetkőzni. S miután enyhült a hőség, tisztán érezni vélte a gomba kesernyés ízét a nyelve hegyén. A lehullott avartakaró fanyar illatát az orrlyukában. Aztán, amilyen gyorsan jöttek a furcsa érzések, épp oly gyorsan abbamaradtak.

- Vajon ki járt itt? - tekintett szét a szobában elfulladt lélegzettel. - Lehet, hogy álmodom az egészet? - kérdezte értetlenül. - Nem, nem álom... - rázta meg a fejét, miután belecsípett a karjába. - Biztos, hogy járt valaki a házban... De ki...?

Testét ekkor ismét olyan melegség járta át, mint imént képzeletében a nyár forrósága. A lábaiból kiszaladt minden erő, le kellett ülnie.

Mert a szívében ott lüktetett a válasz. Már tudta, ki volt a vendége.

- Micsoda megtiszteltetés..., micsoda megtiszteltetés... Ő itt..., személyesen látogatott meg hajlékomban...

Ott kint a telihold alatt a látogató jót kuncogott magában és most már valóban megindult hazafelé.

Amikor az emberek látják az Öreget mezsgyeléptekkel Sziromhajú-, Kalászloboncú-, Gyökérbajszú- Háncsszakállú-ként a határt járni, gyakran felkiáltanak:

- Mily csodás a Természet!

De tévednek az emberek. Nem tudják, hogy amit látnak, az nem a Természet.

Az a Jóisten, maga.

Jelige: Sas madár

Az én "sas" madaram

2011 júliusában egy vasárnapon gyönyörű napfényes reggelre ébredtem. Pár perc múlva villámként hasított belém: ma van a 25. házassági évfordulónk! Hűha! Ilyenkor mások össze-vissza ünneplenek. A nők kapnak mindenféle ékszereket, a férfiak szép karórát, majd ünnepi ebédet tartanak, ahol feliratos torta emlékeztet az idő múlására. S mi még csak nem is beszéltünk róla, hogy kellene valami kis ünnepséget tartani.A férjem is pislog, ébredezik.
- Te Papus, ma van a házassági évfordulónk...
- Igen? Akkor jó.
- De a huszonötödik! Az egy negyedszázad!

Látom, nem fogja fel, hogy ez mégis csak egy "nagy" nap. Főzöm a kávét a konyhában, közben nyitva van az ablak, amelyik az avasi hegyoldalra néz. Egy fiú szaladgál lent a bokrok között és valamit tart a kezében.
- Tessék segíteni, találtam egy beteg sas madarat! Már alig lélegzik.

Gyorsan előveszek egy használaton kívüli kalitkát és leszaladok a fiúhoz, aki 12 éves lehet.
Boldogan hozza a madarat.
- Nem mertem ott hagyni a bokorban, mert akkor valami kóbor kutya vagy macska megölte volna. Tessék, a néninek adom.
Azzal a kezembe adja a madarat. Én nézem, mitől sas madár ez, hiszen kisebb mint a fekete rigó. Kérdezem is tőle, honnan veszi, hogy ez sas, mert én nem látom annak, de ő erősködik, hogy ez bizony sas, mert kampósan görbe a csőre, s azzal ott hagy a madárral együtt.
Én pedig felballagok a kalitkával, madárral együtt a lakásba, s átadom a madarat a férjemnek, mint a 25. házassági évfordulói ajándékot.
Kicsit kuncogunk, majd meg akarjuk itatni a madarat, de szegényke csak fekszik a kalitkában. Öntök egy kis vizet a tálkába, majd a csőrét ráteszem a tálka szélére, a vízre, s otthagyom.

Korábban már elterveztünk egy ki kirándulást Egerszalókra, amit végig is csinálunk. Délután 4 órára hazaérünk, amikor is a madarunkat a kalitka rácsán felkapaszkodva találjuk. Úgy látszik ivott a vízből, felébredt és élni akar.
Úgy döntünk, el kell vinnünk orvoshoz. Elindultunk vele, először a Miskolc, Görgey-Lévay utca sarkán lévő állatgyógyászhoz, de az zárva volt. Utána elmentünk a Szent Anna temető háta mögött lévő állatkórházba, ahol szintén nem fogadtak, mert lejárt a munkaidejük. Ezután eszünkbe jut, hogy van még egy Vadaspark is a Csanyikban. Ott talán tudnak segíteni. Igaz, már majdnem 18 óra volt, sietni kellett. Ott szerencsénk volt, illetve a madarunknak volt szerencséje, mert ott volt a Vadaspark vezetője és szívesen fogadott bennünket kalitkástól-madarastól.

-Jé, ez egy sarlós fecske! Hogy került magukhoz?

Elmeséltem a "fecskével" kapcsolatos viszontagságainkat. Ő megmagyarázta, hogy ez a fecske nem is fecske, mert a kolibrikkel áll rokonságban. Igaz, szúnyoggal táplálkozik, s jelenleg a falak hasadékába
rakja a fészkét. Ezek a madarak jelenleg szerepelnek a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján, védett faj. Azzal megpróbálta ő is azonnal itatni s mondta, hogy ez a madár csak fel tudja szívni a vizet, de kánikula van, valószínűleg sérülten nem talált vizet. Helyeselte, hogy vízzel próbáltam gyógyítani, azért maradt életben.
Elvállalta, hogy a Vadaspark fog róla gondoskodni, így ott hagyhattuk a "sasunkat".
este fél 8 óra volt, mire hazaértünk. Nem volt kedvünk további ünneplésre, ünnepi vacsorára...

Másnap kaptam a férjemtől 2 kerámia galambot, amit Segesdi Bori iparművész tervezett.
Azt mondta, sarlós fecskét nem talált...

Azóta ez a két madár szimbólummá lépett elő a házasságunkba. Ha valamiért megsértődöm, az egyik madár ( az én vagyok) hátat fordít a másiknak. Amikor elmúlik a "morcossága", akkor szépen visszafordul a párjához. Egyszer történt egy probléma, valamiért megsértődtem, s komolyan haragudtam. Ekkor az én galambom otthagyta a párját, s beröpült az én szobámba. Ott gubbasztott az ágyam mellett. Nagyon szépen kellett a fiú galambnak udvarolnia, hogy béke legyen. De hogy miért volt ez a konfliktus? Arra már nem emlékszem.

Jelige : angelwing


Jelige: Cseppenő

Szüret

Meghozták a hideget a szelek.

Kockás, puha sálamon egy szelet

ősz.

Színeit nyakamba tekerve

várom, hogy a fáról leverje

hosszú várakozásom gyümölcsét a fagy.

De távoli még az ölelés íze.

Libabőrös gondolat száll a fodrozódó vízre,

s deres hangulat.

Mosolyod csalogat: felém szórt álmok.

Közben elfordulnak a csókfoszlányok.

Alkonyat.

Kiharcolt ölelés savanyú bája,

kemény kontrasztok egymásutánja

fojtogat.

Gyilkos az ősz, mindent csak megígér.

Narancssárga-piros tőrrel nem kímél:

álnokul kiszínez.

Hozzád vágom szerelem darabom.

Dió koppan a földön, s nem akarom,

hogy szürkén elfeledj.

Falat épít elhalt falevél alomból

maga köré a szív, s karomból

hiányod sikolt fel.

Meghozta az első fagyot a reggel.

Hiteget az október késői szürettel.

S én várok még...


Komplementer pillanat

Szürke légből cseppenik a boldogság
buszom ablakára, mint szerelem.
Szemembe szívom, átfolyik az üvegen,
és megölel hangja. Szeretem.

Gondolat táncol a hajlongó fák hegyén,
míg ők lerázzák az esőt. S hidegen
pocsolyát szór a külvilág.
Benne utazok, mint egy idegen.

Burkomban énekel hangosan a mámor.
Táncolni hív, s én úszok benne.
Megölel valami a felhő homályból.
Olyan, mintha szerelem lenne.

Pirosban zöld, komplementer álom.
Elbódult varázslat egy üveghegyen.
Alattam csíkok futnak, s bolygóm
dalt dalol túl a kilencvenen.

Neon tükröződés csorog az ablakon.
Vele fut tova a ritka suhanás.
Felhőfoltok háttérként játszanak
pocsolyacafatba zuhanást.

Száguldva utazok az érzések között.
Észrevétlenül átlépem az alkonyt.
A hétvége lemarad az autópályán
mögöttem, s arcom az ablakhoz tartom.

Jelige: Pitta

Áspisoknak aposztrofálva

Fertőben tocsogtam, hisz az,

mindenhol ott van,

kikerülhetetlen,

mégis...., maradtam tiszta.
Sárdobálókat is láttam és titkon kívántam,

hogy szennyük, találat nélkül,

rájuk hulljon vissza.
Kezet ráztam ember módra,
azzal is kinek aljas áspis torka,
a nyúlánk nyálkáját most rám okádna,

mert azt gondolja, hogy érdekútját

személyem gátolja.

Ám


Fekélyes kelését láttam én az arcán,
szemem mégis rátekintett, rezzentelen simán.
A gennyező lelkének bűze, ugyan orromat facsarta,

mégsem hintettem parfümöm kendőmre, vagy maszkra.
Egyedül a köhögőrohamom, mi közben, a tüdömet

kongatta, undoromat kiterítve, engem elárulva.

De

Gerincem még egyenes, a hátam is széles,
nem kevés kést, befogadni képes, csak legyen elég éles.

Éppen ezért, hangtalan lopóddzál mögém!

Csúszó mászó vagy, neked ne menne könnyedén?
Hosszú kést válassz és döfd orvul hátamba, jó mélyen,

a bal lapockám alatt kissé felfelé, ferdén!

Halálos sebet ejts, ne csak gyengíts! Abból felkelhetek.
Légy alapos! Írts ki! Gyere, tartom hátam!

Segítek. Feléd se nézek. Döfj! Ebben van rutinod elég.
Aztán tetemem tömegsírba vesd, jeltelen
a többi hullád közé! Bűnjelet szem elől, eltemesd!

Ám

Egyszer majd, mikor reszketeg várod öregen,
hogy őszinte szeretet, amit megsúgom, pénzért
nem vehetsz, bár kétlem, hogy ismered.

De képzeld! Van olyan, hogy igazi, gondoskodó,

meleg szeretet. Majd vágysz rá, hogy fogja meg,

magányos ráncos, töpörödött kezedet

és segítse végső lépteidet. Nem lesz sehol.

Vagyonod számolják csak számítón,
alig várják, hogy lelépj és szétszedik örökségedet.
Én tömegsírban nyugszom majd,

körülöttem porladó tetemek lesznek,

velem győzelmed áldozatai nyüzsögnek.

Miközben engem, szeretteim vágyva keresnek,

szívük reszketeg, míg élnek, el nem felednek.


De

Te,... magányos kriptádban, micsoda emelvény!

Egyedül fekszel, se könny, se szeretet.

Majd halottak napján kapsz művirágot és mécsest,

pénzért, drágát és díszeset. Ezzel lesz letudva feléd

az őszinte kegyelet. Te választod utad! Ezt, el ne feledd!

Peremed

Tengelyed egyenes görbületén,
tartod magad az életed peremén.
Közben, inogva fogódzva egyhelyben ragadtál,
álmosan múlandón, másokra ámultál.
Figyeled, hogy az évpercek tengerén,
ők elhajóznak a peremtől könnyedén.Tengelyed ferdülő merevén,
ott állsz és kapaszkodsz, a lelked vén.
Megszokott helyed a partszéle,
sose gázoltál a tenger vizébe.
Napjaid korongja a horizont vörösén,
lebukik előled, s te maradsz a peremén.Tengelyed meghajlott görbéjén,
fátyolos tekintesz, szemeid révedő függönyén.
Megfáradt kezedet engeded,
roskatag tested a peremről elveted.

Hullámok lágyölelő kék vizén,

peremed porát mosod lelked fehérén.


Lassan eltűnsz életed görbülő tengelyén.

Jelige: VÁDIRAT

I.A becstelenség

Kézen-fogva kísértem az ördögöt,

Aki szerelmesem képébe öltözött.

Egymásba karoltunk a kárhozat útján,

Mint két angyali démon a nászútján.

Csurgott az éjszaka sötétsége,

Belé, belém majd a mélybe.

Barbár bűnbe vezettettünk,

Vétekbe fordult minden tettünk.

Hemperegtünk a heves hűtlenségben,

Örvendeztünk az ősi önzőségben,

Világunkban Virágunkat nem kellett szeretni

Világunkban virágunkat meg is lehetett enni...

...Aztán szertefoszlott szerelmem jósága,

Markában tartott a mézes mohósága,

Ellenem hatalmi háborút indított,

Rám zabolátlan zivatart zúdított.

Fuldoklottam keserédes csókjaitól,

Öklendeztem szenvedélye szilánkjaitól,

Pengeéles szavai halkan hasítottak,

Vad vágásai szerte-szét szakítottak.

Miközben zuhantam az éjben,

Vérvörös rózsák virágoztak értem,

Csábításom csapdájába estem,

Neki nem kellett már, csak a testem.

Szégyennel ért véget ez az éden.

Én csak az erényhez voltam hűtlen

Búskomor bánatom büntetésem

De volt még egy jegygyűrű - férfikézen.

II.A gyűlölet

Terror törékeny testemért.

Birtokolni tényleg ennyit ért?

Tudtad, hogy én nem akarom.

Vágy volt ez, vagy hatalom?

Elképzelted, ahogy húsomba harapsz?

Hízeleg, hogy nem volt hiába a harc?

Engem már senki nem vehet el tőled.

Boldogít duhaj dicsőséged?

Örök ellenségemmé lettél,

Mikor mohón megbélyegeztél.

Aznap éjjel talán te nyertél,

De bizony rossz lóra tettél.

Engem akkor elöntött a düh-örvény.

Amivel később lesújt Rád a törvény.

Remélem megkapod méltó büntetésed,

És ez felgyorsítja fájó feledésed.

Mert belém égett minden bántó szavad

S most ádáz ármányod átkos árulást arat.

Összeroskadok támadásom terhe alatt,

De más választásom immáron nem maradt.

A keserű kitörésem talán aránytalan,

De most gyűlöllek, hogy megvédjem magam.

Én tudom, hogy ez nem hoz megbékülést.

De máshogy nem élem túl ezt a sérülést.

III. Az átok

Pokol a hazugokra

Nyelvük ne tudjon többé ártani

Pokol az támadókra

Kezük ne tudjon többé bántani

Pokol a vádaskodókra

Ítélje őket lelkiismeretük

Pokol az árulókra

Legyen keserű a győzelmük

Pokol a szeretőkre

Akik nem szerették egymást

Akik kimentek a harcmezőre

És száműzték a gyónást

Vesszenek el mindörökre

Ne nyerjenek megnyugvást

IV. A gyász

Kétségbeesésemben rossz útra botlottam,

Ránk Mérhetetlen csapást zúdítottam.

Az első lépés után nem volt visszaút,

Egyirányú volt a pokol-alagút.

Megnyílt az ég és napokig zuhogott,

Velem sírtak a bűnbánó angyalok.

Visszatértek rég letűnt álmaim,

Visszaköszöntek ártatlan vágyaim.

Azóta vánszorogva telik minden napom,

A veszteség láthatatlan könnyeit zokogom,

Lelkem lepedőjét egyre csak mosom,

Értünk tiszta szívemből imádkozom.

Virrasztok hajnalba fulladó éjjeleken át,

Hogy eltemessek minden rozsdás vitát

Hisz' kárhozatot nem érdemeltél,

Egy napon talán Te is szerettél.

A seb begyógyul, a heg megmarad,

Ez a stigma örökre rajtunk ragad.

De a gyötrelem alól egyszer felszabadulunk

És mikor eljön az idő, feltámadunk.

V. A megbocsátás

Egy kísértet vagy csupán.

Puszta árnyék vagyok én is.

Lelkünk letűnt azon az éjszakán.

És látod, most itt vagyunk, mégis.

A szívemet eltettem egy ládába,

Mint üveggolyóit féltő gyermek.

Ott tartom emlékeinket bezárva,

A kacatot kincsként őrizem meg.

Ma már nem fűt lidérces láz,

A csillagok átrendeződtek.

Törékeny szívemre más vigyáz.

Útjaink már nem kereszteződnek,

És mikor ölelésed újra előveszem,

Immáron homályba vész a bántás,

A lényedet másképp szemlélem,

És áthat a megbocsátás.

Jelige: Gaia

Bújj közel

Sötétbe ült a nap

a horizont alatt.

Lámpáját leoltja.

Ruháit szép sorba

leveti. Az álom

már túl a láthatáron.

Alszom én is. Te nem?

Bújj közel, Istenem!

Kellesz, bújj mellém!

Vized innám, enném

szikkadt kenyered.

Elfogytam, éhezek.

Vattáddal végy körül!

Felitat, feltörül

vért és könnyeket.

Ne nézd ölbe tett

kézzel haragos énem,

se kicsinyességem!

Szálljál belém-körém,

ernyőd tartsad fölém,

és dobd el, ha látod,

józanító záport

kell, adj, érdemjegyül,

ha erőm ellenszegül!

Én sokszor zuhanok.

Ha lábam alá rakod

hálód, gyűrött hitem

végre kifeszítem.

Királyom légy, szolgám!

Lelkem foszló rongyán

kössél nagy csomókat,

vágj el tegnapokat!

Fejbúbomtól a lábig

csavarozz át, másíts

meg, újítsd fel lakom

egy jobb tervezőasztalon!

Ess rá hajlékomra,

de ne légy túl mogorva!

Magad add, végtelen

légy, mikor én védtelen,

s gyáva lényem felett

újjáéledhetek!

A fény felé vezess,

homlokegyenest!

Áldásórád alatt

kézen fogva haladj

velem, és ne hagyj,

már ne hagyj

magamra többet!

Eleget öldökölted

képességemet,

hitemben a hitemet,

hogy halljalak,

s befogadjalak.

Védted magad, láttam,

örök bújócskában.

Száramon virágot,

szívembe világot

kanyarintani féltél.

Csendben zenéltél,

burokban, köröttem,

bujkálva mögöttem.

Most, míg szól a himnusz,

bánom is, ha indulsz.

Indulj, s én követlek,

és viszont ölellek.


Érzelmeink

Érzelmeink spirálgalaxisok.

Megfejthetetlenek.

A mindenség csendjei.

Éles lőfegyverek.

Mikrobák tangója

Nagyítók lencséi alatt.

Összefonódásuk

Értelmezhetetlen adat.

Torkok, melyek csöppök

Bölcsői felett

Dudorásznak örökölt

Énekeket.

És veszett dögmódra

Torkokat harapnak át.

Jelölnek ki keresztutat

Vagy alkotnak harmóniát.


Felhőfásli

Az égre fekszem hanyatt.

Felhőfásli alatt

Gyógyulok.

Legeltetem álmatag

Bárányfelhő nyájamat.

Bódulok

Napkorong tövében.

Lelkem ittas, éppen

Részegül.

Koszosfehér habot,

Kopogó záport kapok

Részemül.

Elismerést, érdemet,

Bujkáló fényemet

Kajtatom,

Szirmom kibomlását,

S nem hírnév villogását,

Vagy vagyont.

Hitt jussomért zsummogok.

Hol rejtitek, undokok,

Az álmom?

Okulárém felteszem,

Még sincs, ahol meglelem

A lángom.

Máris szivárvány haját,

Fenséges, szép aranyát

Koldulom.

Ha irigyli? Elcsenem.

És jól elegyengetem

Arcomon.

Tükröm, tükröm értesít:

Másnak tolla ékesít,

De oly vad,

Hogy eső dobol, csepereg,

Lopott sminkem lepereg,

Leolvad.

Megunják a fellegek,

Ahogy rajtuk tespedek.

Lerúgnak.

S hitvány kallódás helyett

Saját erőmből megyek

Az útnak.


Lőporos kád

Miért e túlgondolt küzdés,

s nem édes füttyök szerte?

Mire e félszeg gyanakvás?

Ősbizalom lehetne!

Kacagójancsi hangú

létpergetés helyett

ki intéz intézetszagú

rongy életeket?

Morcona vezérszólamot,

s nem könnyed áriát?

Ki körmöl a kottákba

tébolyult madrigált?

Oly szorgosan ki görget

vérröggé vágyakat?

És ad társul kalodát,

lyukasztott szárnyakat?

Mit utált, kit haragudott,

ki kankalin helyett

rozsdás ágyúból elsőként

vasgolyót röptetett?

Hogyan képes ázni a szem

egy mozivászon képén,

s jutni másnap fásultan túl

az utca szegényén?

S merengeni messzeségbe,

a közel mikor ölel?

S a száj csókolni kézfejet,

mi undorodva lök el?

Megmarni és taszítani
Szülőd és szerelmed
miért könnyebb, mint díszleni
egy senki-idegennek?

Minek én, te? Faj meg egyed,

egysíkú programmal,

túlélni a túlélésért

balga ősparanccsal?

Minek e fertőzött teknő,

s lubickolni benne?

Napfényúton sütkéreznék..

Lőporos kád helyette!

Jelige: PILLANGÓ


Tisztelettel ajánlom ezt a kis írást azoknak,

akik önfeláldozó szeretettel ápolják beteg szüleiket.

Hát így szeretjük mi egymást!

Ez a nap is olyan csodálatosan, tele reménnyel indult, mint bármely mosolygós nap tavasszal, mikor a napsugarak beragyogják a szobát, és a madarak bájosan csicseregnek. Az éjszaka álmaiból öröm ilyenkor visszatérni a nappal valóságába, gyönyörködni a teremtett világ szépségeiben, és hálát adni mindezért Istennek.

A törékeny, középkorú nő már fél 5-kor felébredt. Lábujjhegyen ment apja szobájáig. Óvatosan bekukucskálva látta, hogy az idős férfi még alszik az éjszaka felkapcsolt villany fényárjában, így azt gondolta, még ő is szunyókál, pihen egy kicsit. Legalább vasárnap!

De fél 7-kor már hallotta apja csoszogását, és annyira tudta, hogy most ki kellene ugrania az ágyból, és elvenni tőle a kacsát, mégsem tette. Mielőtt végleg felkel, még szerette volna elmondani a béke-rózsafüzért, de már nem kezdett bele. Gyorsan felöltözött inkább, és kisietett, de elkésett. Addigra a WC már pisiben úszott, így nekiállt papírtörlővel felitatni, majd felmosni fertőtlenítővel, mint annyi más reggelen is. Mire végzett, apukája békés angyalarccal már újra aludt, vagy legalábbis úgy tett.

Közben édesanyja is felébredt, elkezdte készíteni a vasárnaponként szokásos kolbászos rántottát, és közben elmondta, hogy ő is hallotta, amint férje - szokásához híven - már hajnal 2-kor tologatta a székeket a konyhában.

Mikor egyetlen lányuk három hónapja szülei házába költözött, mert anyukája kórházba került, próbálta esténként elrejteni a székeket, hogy apukájának ne legyen mivel zörögnie hajnalban. Aztán jobbnak látta, ha hagyja, hadd legyen állandóan kitámasztva az ajtó, ha apját ez megnyugtatja. Így viszont már nem volt értelme a székhúzogatásnak, kivéve, ha ezt szánta éjjeli ébresztőnek.

8-kor eljött a reggeli ideje, és édesapja hangosan hívta, hogy segítsen neki felkelni. Ment, mint mindig, de közben megjegyezte:

  • Hajnal kettőkor nem volt szükséged segítségre, mikor a székeket tologattad.
  • Én nem tologattam.
  • Mindegy. Már az is jó, hogy nem kiabálsz a folyosó közepén, hogy kísérjelek vissza. Csak ne öntsd szét a pisit a vécében!
  • Én nem öntöttem szét.

Nem is értette magát, minek teszi szóvá, amikor már megszokhatta, hogy apja úgyis letagad mindent.

Reggeli után az öregúr visszament a szobájába, ő pedig elkezdett mosogatni. Alig telt el néhány perc, már hallotta, hogy szól, húzza fel az ágyból, mert fel akar kelni. Jó. Az idős ember kiment a konyhába, és pár perc múlva már azt kérte lányától, hogy kísérje vissza. A nő kedvesen biztatta, hogy várjon egy kicsit, sétálgasson. Erre apja megállt a székére támaszkodva, és fájdalmas, szemrehányó hangon panaszolta:

  • Hát így szeretjük mi egymást!

Lánya megdöbbenve fordult hátra a mosogatótól, és csak egy kis idő után tudott megszólalni:

  • Hát így. Öt percenként felsegítelek az ágyból, majd visszakísérlek. Szívesen megteszem, de sajnálom, más dolgom is van. Egyedül is vissza tudsz menni a szobádba, de ha azt szeretnéd, hogy kísérjelek, visszakísérlek. Csak várj egy kicsit!

Nem várt. Visszament ugyan egyedül, de aztán felmászott az ágyra, és ott állt négykézláb.

  • Így szoktunk lefeküdni az ágyra?
  • Nem. De valahogy segíts már lejönni.

Nem volt egyszerű.

Miután a férfi kényelmesen feküdt az ágyában, lánya magára hagyta, hiszen a fiával - aki este már visszaindult külföldi munkahelyére - akarta tölteni a napot.

Szomorúan ment otthonról haza, mert a mondat - "hát így szeretjük mi egymást" - a fülében csengett. És iszonyúan rosszulesett neki. Apja akar benne lelkiismeret-furdalást kelteni?

Látta magát ötévesen, ahogy a rémülettől zokogva rohan ki a házból végig a kis utcácskán, gyönyörű, fiatal anyja szalad utána, az útkereszteződésnél kapja el, és próbálja megnyugtatni. Beviszi a szemközti házba. Sokáig vigasztalják, mire abbahagyja a sírást, és akkor éjszaka nem alszanak otthonukban.

Mert az apja, ha berúgott, elkezdett tombolni, és amikor már a lámpát verte le, a védtelen kis riadt jószág, teljesen megrémült, és menekülni kezdett a vadállat durvasága elől.

Látta magát, amikor már kisiskolásként minden bátorságát összeszedve elmegy a kocsmába:

  • Néni, kérem, ne tessék több italt adni apukámnak! Közben fojtogatja a szégyen a bárgyún vigyorgó arcok között.

Látta magát, ahogy 17 évesen könyörög anyjának, hogy váljon el férjétől, mert ő inkább elmegy a kollégiumba lakni, de már nem bírja tovább hallgatni az undorító részeg hangot, hogy:

  • A vonat elé vetem magam!

Vagy az esküvője előtt, amikor tele volt a ház segíteni jött asszonyokkal, apja pedig részegen óbégatott, betörte az ajtóüveget, ő pedig úgy döntött, mégsem tartja meg a lánykori nevét, ahogy ezt előtte tervezte.

Apja egészen nyugdíjas koráig ivott. Akkor már nem volt több kísértés, nem volt, aki becsalja a kocsmába ezt az alapjában véve jó, de gyengejellemű embert, aki a "barátoknak" nem tudott nemet mondani, de aki vasárnap délelőtt mindig templomba vitte a kislányát, délután pedig motorral vagy gyalog kirándulni. Később reggelente együtt indultak munkába, és apja kitérőt tett, csak hogy segíthessen lányának a tele táskákat cipelni. Mikor megszülettek az unokák, vigyázott rájuk, ha megkérte.

De gyermek- és ifjúkorának azok az órái, amelyek rettegéssel teltek, ha a családfő nem jött haza időben, mert ez egyet jelentett azzal, hogy részeg lesz; a hosszú esti séták édesanyjával, miközben arra vártak, hogy apja elaludjon, mire hazaérnek, és ne tudjon kötekedni, kínzó, mély nyomot hagytak benne. Úgy gondolta, minden fájdalmat megbocsátott már, hiszen teljesen feleslegesnek tartotta a haragot, de utálta az alkoholt és a részegeket.

  • Nem lehetne megoldani, hogy valaki mindig legyen velem? - kérdezte apja néhány hónapja.

Ő mindent megtett, hogy megpróbálja teljesíteni ezt a kérést. Először csak egy órácskára járt apjához egy gondozónő reggelenként, de miután édesanyja rosszul lett, és több hónapig kórházban feküdt, 10-től 13-ig is jött felváltva két kedves hölgy. Apjának délután 2-ig kellett kibírnia egyedül, addigra már ő is hazaért, mivel engedélyt kapott, hogy otthon fejezze be napi munkáját. Utána elmentek sétálni, az édesapja ágya mellett ülve végezte az adminisztrációs feladatait, felolvasott neki, beszélgetett vele. Próbálta megértetni az idős emberrel, milyen veszélyes, ha éjszaka járkál, hiszen többször is elesett már. Még szerencse, hogy törés nélkül megúszta. Lefekvés előtt mindennap elmondták Szent Brigitta imádságait, és minden áldott este így búcsúzott tőle:

  • Jó éjszakát! Ha éjjel felébrednél, mit fogsz csinálni?
  • Imádkozni - válaszolta az idős ember.

Csak annyit kért tőle, hogy éjszaka hagyja aludni. De apja, heteken át beállt a folyosó közepére hajnal 2-kor, és rázendített siránkozó hangon:

  • Jöjjön már valaki! Tessék már szíves lenni segíteni! Gyere már, kísérj vissza!

Amikor már mindene fájt a kimerültségtől, azt mondta apjának:

- Füldugót teszek a fülembe, és nem fogom hallani, akárhogy fogsz ordítani.

Édesanyjára gondolt, és nem értette, hogy bírta ezt 3 és fél évig. Ennyi időn keresztül éjjelente férje többször felébresztette, hogy takarja be. Ha ez csak háromszor fordult elő egy éjszaka, már örültek. És most elkezdte ugyanezt vele is. Saját férje és gyermekei aggódva figyelték, milyen rohamosan fárad az egyébként energikus nő, és féltették, hogy hamarosan ő is a kórházban végzi. Vagy a temetőben. Naponta hallotta rokonoktól, ismerősöktől is, hogy apját be kell adni otthonba, mert tönkre fogja tenni őt is. De sajnálta. Nem akarta, hogy a 79 éves embert kimozdítsák a megszokott környezetéből. Mindig megvédte. Hiszen itt a tavasz. Mennyivel jobb itthon, kint üldögélni a kertben akkor, mikor kedve van, gyönyörködni a fákban, virágokban, megsimogatni a vidám kis kutyuskát.

Aztán elkezdett romlani a nő állapota is. Akkor beszélt apjának saját betegsége súlyosságáról.

  • Jujuj! Akkor éjszaka is viselkednem kell. Mi lesz velem nélküled! - ijedt meg az öregember.

Ez tartott egy ideig, aztán megint kezdte az éjszakai jajgatást. A nő már szédelgett a kialvatlanságtól, alig bírt felállni, elindulni a fájdalom miatt. Pont, mint az anyukája is hajdan. És amikor egy hétfő este apja célzást tett lánya fáradtságára, nagyon halkan azt mondta neki:

  • Sajnálom, de ha ma éjjel is kijössz a folyosóra kiabálni, és felébresztesz engem, ez lesz az utolsó éjszaka, amit ebben a házban töltök. Ha Te nem akarod megérteni, hogy tiszteletben kell tartani a másikat annyira, hogy hagyod aludni, akkor megoldod egyedül a továbbiakat, mert az én gyerekeim is érdemelnek annyit, hogy egy kis ideig még éljen az anyjuk.

Ettől kezdve apja felébredt ugyan, csoszogott, pakolászott, székeket tologatott, kapcsolgatta a lámpákat, de legalább nem ordibált, hogy valaki kísérje vissza. A nő soha nem tudta, mire ébred, mit kell majd rendbe hoznia, de hát ... ahogy anyukája megjegyezte:

  • Már az is csodálatos, hogy leszoktatattad a rendszeres éjszakai ébresztésekről.
  • Igen - gondolta lánya, miközben kedvesen elmosolyodott -, mert így szeretjük mi egymást!

Lili

  • Mi baja Lilinek?

Nem tudom pontosan, melyikünknél kezdődött hamarabb a betegség, de több mint fél év távlatából megállapítható, hogy körülbelül egyszerre indult.

Egy októberi napon elvittük Lili kutyát veszettség elleni oltásra. Sajnálkoztam a rossz lehelete miatt, ezért doktor úr azt javasolta, le kell szedni a fogkövet. Ezt viszont éber állapotban nem lehet elvégezni. Ahogy hatott az altató, úgy nyújtott szegény kutyuskám egyre szörnyűbb látványt. Nem értette, miért megy ki minden erő a lábacskáiból, végül elvágódott. Miután megtörtént a beavatkozás, doktor úr megmutatta nekünk a két tályogszerű sebet a kutyus szájában. Közösen találgattuk, hogy valamivel megsértette-e, vagy talán valamilyen fertőzés lehet. A férjem a karjaiban cipelte a kocsihoz, és az ölembe tette a kiszolgáltatott kis állatot. Otthon a kazánházban készítettem neki kuckót, oda fektettük. Körülbelül egy óra múlva ébredt fel. A lépcsőn még felbotorkált, akkor sem értettem miért, de visszamenni már nem tudott, szédült szegénykém. Viszont végre jól evett.

Előző napokban éjszakára mindig lehúzódott a pincébe, napközben sem szívesen ment ki a kertbe, nehezére esett az evés, fel-felnyüszített, mert fájt a szája, és le is fogyott. Egy délelőtt nagyon megijesztett, mivel már 11 óra volt, és úgy aludt, hogy hiába beszéltem hozzá, meg sem mozdult.

Nos, az injekciók és gyógyszerek hatására jobban lett, de sajnos ez nem tartott sokáig, mert a két ünnep között megint nem tudott enni, így újra az állatorvosnál kötött ki, ahol megint kapott három injekciót és orvosságot.

Én is kínlódtam már hónapok óta a számmal, októberben gyulladt volt az ínyem, decemberben jött le a bőr, fogmosáskor szivárgott a vér belőle. Folyamatosan próbáltam gyógynövénnyel ápolni, de nem segített. Már csak levest, főzeléket tudtam enni.

Beszélgettük a gyerekeimmel, milyen érdekes, hogy Lili kutyának is a szájával van gond és nekem is. Csak azt nem tudtuk, mi a baj. Januárban kórházba kerültem, ahol megállapították a diagnózist: pemphigus vulgaris. Egy autoimmun betegség. Amikor megkérdeztem a doktornőt, miért kaptam, egyetlen mondat volt a felelet:

  • Amin keresztül ment.

Néhány hónapig ez egy rövid és velős válasz volt mindazok részére, akik ugyanezt kérdezték tőlem. Most, májusban viszont már nem is tűnik ilyen egyszerűnek.

Mire februárban hazakerültem a kórházból, Lili állapota megint rossz volt, így elvittem az állatorvoshoz. Megismétlődött a szokásos injekciózás, és újra kapott 4 napra gyógyszert.

Márciusban szintén el kellett vinni doktor úrhoz és áprilisban is. Megint el kellett altatni, hogy meg tudja vizsgálni a száját. Akkor állatorvosunk azt mondta:

  • Ettől az adag injekciótól rendbe kell jönnie. Ha mégsem, akkor belülről van valami baj, ami a tályogokat okozza, és ...

Nem fejezte a mondatot, de mindannyian tudtuk, mire gondol. Belőlem ki is tört rögtön a védekező ellenkezés:

  • Még csak kilenc éves, az nem olyan sok a kutyáknál.
  • Van, amelyiknél igen - hangzott a válasz.
  • A kutya is?

Hiába kapott injekciókat és gyógyszereket havonta, hiába tett meg doktor úr minden tőle telhetőt, az áprilisi kezelés után mindössze másfél hét telt el, és Lili megint rosszabbul lett. Már csak aludt egész nap. Evett volna szegénykém, de nem tudott, pár nap alatt megint lefogyott. Az ínye fityegett. Vissza akartam vinni doktor úrhoz, de a férjem ekkor új lehetőséget vetett fel az egyik kolléganője hatására. Így kerültünk egy állatklinikára, ahol a fiatal doktor úr pillanatokon belül a tettek mezejére lépett.

  • A kutyusnak 40 fokos láza van. Ez embereknél is, kutyáknál is sok. Máris adok neki injekciót. Legyen szíves, mérje meg addig, hány kiló!
  • 14,4.

Szerette volna megnézni Lili kutya száját, de bárhogy biztatgattam egyébként mindent értő és szófogadó ebem, nem volt hajlandó megengedni, összeszorította a fogait, és elég furcsa hangokat hallatott. Ez utóbbira egyébként is hajlamos, és egyik alkalommal még a rendelőben is mosolyt csalt a várakozók arcára, ahogy így előadta magát. Főleg, hogy az ott lévő kutyák hasonló stílusban válaszolgattak neki.

  • El kell altatnunk ahhoz, hogy meg tudjam vizsgálni.

Két hét alatt már másodszor. A kutyusunk szájában lévő sebeket látva doktor úr azt mondta, hogy a kis jószágnak nagyon nagy fájdalmai vannak. Odahívta az édesanyját, aki kimondta a diagnózist: autoimmun betegség.

Férjem és fiam olyan leírhatatlan arcjátékkal és testmozdulatokkal reagált a hírre, hogy doktornő kérdő tekintettel nézett egyikről a másikra. A helyzet már kezdett számomra igencsak kínossá válni, ezért első megdöbbenésemből felocsúdva elmondtam:

  • Én is autoimmun beteg vagyok: pemphigus vulgaris a betegségem.
  • Melyiküknél kezdődött hamarabb?
  • Nem tudom, körülbelül egyszerre. De hogy lehetséges ez?
  • Nem is gondolná, milyen ritka betegségek vannak, amelyekben a gazdik szenvednek, és a kutyájuk is. Például van egy kutya, leukémiás a gazdája, ő is az lett. Önnél mikor derült ki?
  • Január 15-én.
  • Akkor mindent tud.
  • Biztos, hogy nem tudok mindent, csak most tapasztalom.
  • Szteroidot szed?
  • Igen.
  • A kutyus is ezt fog kapni 4 milligrammos kiszerelésben. Be fogja tudni venni a tablettákat?
  • Igen, felvágottba csavarba szoktam beadni neki a gyógyszereket.

Már írta is az adagokat, miközben türelmesen magyarázta:

  • Az injekciók három napig hatnak. A gyógyszeres kezelést kedden kell elkezdeni: reggel kettő, este egy szem. Öt nap múlva reggel is elég egy. Újabb öt nap után már csak reggel kell egy szem, majd le lehet csökkenteni félre.

Gyomorvédő van otthon?

  • Igen.
  • Az jó lesz a kutyusnak is. Napi kétszer negyed. Májvédő?
  • Az nincs.
  • Akkor írok fel. Naponta egyet kell beadni.

Miután mindent megbeszéltünk, Lili kutyának infúziót kötöttek be, majd kapott még injekciót, és a férjem doktor úr segítségével kivitte a kocsiba. Szívszorító látvány volt a magatehetetlen állat elesettsége. Miután rendeztük az anyagiakat, elindultunk hazafelé.

Felhívtam anyukámat, azt mondta, a hideg is végigfutott rajta a hír hallatán. Mi egész úton próbáltuk felfogni a helyzetet, de még ennyi hét elteltével sem sikerült. Az autoimmun hólyagos bőrbetegségnek több fajtája is van, az enyém az egyik: pemphigus vulgaris. Ritka (egy internetes cikk szerint egymillió emberből 1-5 embert érintő) és gyógyíthatatlan betegség, amit nem könnyű felismerni, és miután nálam sikerült megállapítani a kórismét, három hónap múlva ugyanezt diagnosztizálják a lánykutyánknál is. Hogyan lehet ez? Hogy alakulhatott ki mindkettőnknél ugyanaz a betegség?

Azt már elfogadtam, amit az egész környezetem megállapított, hogy én azért lettem beteg, mert soha nem kíméltem magam, mindig a maximumot próbáltam nyújtani otthon és a munkahelyemen is, ami egy átlagember teljesítményének a többszöröse volt. Hogy szétosztottam magam az emberek között, és nekem nem maradt semmi, ahogy egyik kolléganőm megjegyezte. Hogy a csalódásokat, az általam igazságtalannak vélt élethelyzeteket túlságosan a szívemre vettem, és olyanokat mondtam már, mint:

  • Én nem vagyok erre a gonosz világra való.
  • Kenyerem javát már megettem, én már nem érzem jól magam ebben a földi pokolban.
  • Nem akarom látni azt a sok rombolást, amit az országunkban és egész Európában csinálnak.
  • Az egészségügy inkább betegségügy, de valójában halálügy.

A férjem szerint a betegségem egy isteni figyelmeztetés, hogy többet törődjek magammal.

Egyik barátnőmet idézve majdnem kinyírtam magam a rengeteg munkával. Én próbáltam viccesen magyarázni a helyzetet: A testem úgy gondolta, ha ennyire fel vagyok pörögve, és csak dolgozom-dolgozom, nem tudok leállni, akkor segít nekem az elpusztításomban, és gyárt néhány antitestet.

De mi van Lili kutyával? Ő nem hajtotta túl magát. Nem volt kialvatlan. Nem töröltek hivatalosan az életéből 25 évet, mintha nem is lett volna. Nem használták fel és ki, nem csapták be. Akkor miért? Választ kapok valaha erre a kérdésemre?

  • Mi lesz velünk Lili kutya?

Itt topogunk együtt egy helyben. Lili kutyám és én.

Azt látom, hogy az orvosságok mennyire roncsolnak. De nincs más út, ezt kell eltűrni, és a Jóisten rendelése szerint végigjárni.

Most, hogy egy kicsit jobban lettem az előző hetekhez képest, én gyógyszerezem Lilit. Ez engem is erősít, hogy bármennyire is nehéz, szedjem össze magam, és keljek fel az ágyból, mert időben mennem kell a kutyushoz. Ő már vár. Tudja, hogy a kertből bejöhet a garázsba, ott kapja meg külön a másik két kutyánktól a reggelijét és vacsoráját. Torokszorító látni azt az óvatosságot, ahogy hozzálát az ennivalóhoz. Az első héten minden ételt a kezemből vett el, nem tudta rendesen megenni a tányérjából. Sokat kellett kínálgatni azért is, mert nem volt étvágya. Akárcsak nekem. Vajon ő is érzi állandóan azt a keserű szájízt, ami az ételek hatására még fokozódik? Mióta jobban van, már csontot is kap. A mellső lábaival fogja, és a mócsingos, lágy részeket próbálja róla nagy körültekintéssel, de boldogan lerágcsálni.

Új színfolt az életünkben az ecsetelés. Én az első kórházban töltött nap óta csinálom. Hurkapálcikára csavart vattát mártok a folyadékba, és azzal kenem óvatosan a számban lévő hólyagokat, sebeket. Már undorodom tőle, és állandóan öklendezem, de muszáj használnom a felülfertőzés elkerülése érdekében.

Értem, hogy ugyanez a cél a kutyuskánk esetében is, de hogyan fogom kivitelezni? Hogy fogja ő ezt tűrni?

  • Elég, ha egy adagot a szájára nyom két oldalt, majd ő lenyalogatja - hangzott doktor úr tanácsa.

A probléma ott kezdődött, hogy két kézzel is alig bírtam megnyomni a flakont, olyan gyenge voltam. De nem adtam fel, és Lili, ha csodálkozva is, elviselte, hogy a szája két oldalára kenjem a gélt. Valóban lenyalogatta, de az első nap szemmel láthatólag megsértődött. Vagy két méterre lefeküdt a székemtől. Nekem háttal. Mikor szóltam hozzá, olyan pillantást vetett rám, amelyben benne volt minden szemrehányás:

  • Mit képzelsz te, hogy ilyeneket kensz rám?

Ahogy teltek a napok, ezt is megszokta, bár ha befejezte az evést, rögtön elmegy, és úgy kell visszahívni az ecsetelésre. Én meg utána többször is fertőtlenítem és mosom a kezeim.

Utószó helyett

A Jóisten azért teremtette a köveket, növényeket és állatokat, hogy segítsék az embereket - mondta egyszer valaki. Olyan szép ez a gondolat, és annyira igaznak is tartom. Valóban segítenek minket, örömet, szépséget és hűséget hoznak az életünkbe. Nekünk is kötelességünk segíteni őket. Hogy lehet az, hogy egyes emberek mennyire semmibe veszik mindezt. Milyen könnyen kimondják: Ez csak egy kutya. Nem, nemcsak egy kutya, hanem érző isteni teremtmény: Lili, a mi kutyánk, családunk tagja, a barátunk.


Jelige: erdőlelke

Augusztus

Ragyog már a Hold, erejének teljében,

Ezüstös mosolyt szór a nagy csendességben.

A távolból kis maszat indul feléje,

Úszik lassan a lámpásnak közelébe.

Addig settenkedik, míg eléri karja,

Orcáját a felhő huncutul takarja.

De az égi vándor nem ijedős éppen,

A kis rongyot sem fogja ő most kézen.

Ráfúj csupán, de csak épp annyit, hogy fázzon,

Majd hagyja, hogy amaz tovavitorlázzon!

Széles mosollyal tekintget újra körbe,

Fényessége hamar visszatér a Földre.

Odalenn egy vadász vár a tarló szélén,

Ott ül komolyan, új, háromlábú székén.

Ahogy emelkedik a Holdunk világa,

Úgy nehezül néki szemének pillája.

Csak a nagy nádas suttogása hallható,

Bizony, néki az most mézédes altató!

Még látja, hogy az asztagon róka surran,

De puskája arra most dehogyis durran!

Feketecsuhás vitézekkel küzdene,

Jaj, de bírja-e néki addig két szeme?

Hallgatnak a szöcskék, nem hallani üket,

Letették már tegnap a hegedűjüket.

Tücsök sem ciripel már a fényes tarlón,

Csak az őszi bogár búg rajta kitartón.

Bagoly libben aztán nesztelenül balra,

Amint figyelmesen egerészik rajta.

Szemben a Tarna, a Dunának kis mása,

Alig hallatszik most szerény csobogása.

Olykor vidra loccsan, rigó nyikkan benne,

Mintha ottan épp nagy veszedelem lenne.

Éjfél után aztán a nagy csendességben,

Halk törés kél fel a nádnak erdejében.

Hatalmas szürke test válik el a nádtól,

Ki látja, ámul ám istenigazából!

Vadászunk nem érez erre a csodára,

Álmodja, mit evett aznap vacsorára.

Van úgy, hogy a belső vészharang sem kondul,

Szája szélén a nyál édesen kicsordul.

Turkál az irdatlan test, lassan eszeget,

Szedegeti fel a kis búzaszemeket.

Így bandukol át az ezüst mezőn szépen,

Majd eltűnik túl, a fényben fürdő réten.

Később valahonnan hideg párák kelnek,

A tarlón úszkálva, hűvösen szelelnek.

Ébred a vadász a hideg fuvalomra,

Távcsövét azonnal a szeméhez vonja.

Ki hinné bizony, de nem rontja el kedvit,

Hogy a nagy békében nem lát most sem semmit!

Az óráját nézi, felkacsint a Holdra,

Hazafelé indul, azon minutumba!

Aranykoporsó

Délutánra elállt az eső.

A fák között jó szagú párák játszottak a vaskos, szürke törzsek körül, hogy aztán észrevétlenül táncoljanak el ismeretlen helyekre. Hogy hová, azt csak a hirtelen kibukkanó napsugarak tudták volna megmondani, de azok szemérmesen hallgattak. Bársonyos leheletükkel babonázták meg a táncosokat.

Amikor odalent végeztek, magasabbra emelkedtek, hogy felszárítsák az ázott leveleket is.

Ekkor már mindenütt újra élt a fény és az éledő, októberi Nap meglepődött a látványtól. A vén bükkös hirtelen megöregedett. Utolsó találkozásukkor még szelíden ringtak a zöld levelek, most meg a sárga ezernyi árnyalatában fürdött szikrázóan minden. Mint egy hatalmas aranytenger!

Csak két helyen tört meg ez a csoda: középtájon az oldalban, a rozsdavörös foltban, odafönt pedig egy széles, haragoszöld sávban. Mintha ezen a tengeren egy hajó iparkodott volna ott fel a szárazföld felé. A néhány cserfától a messzi távolban magasodó fenyvesig.

A Nap nem szólt semmit és odalent is mindenki tudta, hogy ez így van rendjén.

A bükkösön egy régi ösvény kanyargott kíváncsian felfelé, egészen a fenyves fölötti jókora rétig. Halk volt rajta a járás. A letisztított cserkelőútról az aljnövényzet hiányában szemérmes titkokat is láthattak az erre lopakodók.

Volt, amikor még napközben is harsogtak itt az erdő urai. Hangjuk beborította az egész oldalt. Hajnalonként agancsok csattogása és elugró lábak ütemes dübörgése is hallatszott. Néha hatalmas dörrenések morajlottak fel, megtörve a csendet. Ilyenkor aztán lovas szekér zörgött föl a rétig, s ballagott vissza, nehéz súllyal megrakodva.

Néhány napja megnyugodott a vidék, a pár napos eső mintha lehűtötte volna a forró szenvedélyeket.

A mai délután is csendet hozott, csak a kis vörös foltok között volt némi mozgolódás. Ott, hol az ösvény elérte a cserfákat hirtelen megsűrűsödtek a bokrok. Egy cifratollú madár repdesett már jó ideje arra. Le a földre, majd el a fák közé. Erős, vaskos csőrében mindig egy makkot tartott, úgy szárnyalt el.

Okos madár volt az a szajkó és sokat tapasztalt. Tudta a törvényt. Aki korán kezdi az élelemgyűjtést, az életben marad a hosszú tél alatt. Hamarosan a párja is csatlakozott és együtt szedegették az első lehullott makkokat.

Némelyiket a fölbe rejtették titkos helyekre, de a legtöbbet öreg fák odvas törzseibe, lyukakkal teli ágaiba tömték.

Amikor végeztek az úton az asszonyság beugrált a bokrok közé és félretartott fejjel kutatott. Itt már nehezebb dolga volt, a néhány lepottyant kis termés még ügyesen el tudott rejtőzni a fűben.

Váratlanul egy közeli, ismerős hang jutott el hozzá.

Ploccs.

Aztán kisvártatva megint, halk vízcsobbanás.

A madár egy pillanatra megmerevedett. Nemcsak éber volt, hanem kíváncsi is, mint a szajkók általában.

- Valaki van a dagonyában! - és azonnal a feje feletti ágra libbent.

- Biztosan a nagy agyaras vesz korai fürdőt! Majd szétkiabálom! - gondolta, ahogyan ágról ágra közeledett.

A dagonya egy kis hajlásban volt a bozótosban. Sűrű szederindák szövevénye és áthatolhatatlannak tűnő kökényes is körbefogta, mintha védeni akarná. Néhol szúrós vadrózsabokor foltok díszelegtek, tele félig érett, narancssárga csipkebogyókkal.

- Itt van! - cserrentett, még mielőtt a pocsolya fölé érkezett. Lenézett. Kissé meglepődhetett, mert a vízben nem fekete, hanem egy barna test feküdt. Csak a feje látszott ki káprázatos agancsával.

- Itt van! - kiáltotta újra, kicsit már barátságosabban. Aztán lejjebb ereszkedett és tovább rikácsolt:

- A király pihen! A király hűsöl!

A nagy test nem mozdult, csak a füleivel hessegette néha arrébb a legyeket.

A madár gondolt egyet és lehuppant a fűbe, közel a szarvashoz. Talán a közben megérkező párjának akart imponálni.

- Látod? A bajnok fürdik! A bajnok! - recsegte megállás nélkül.

A bika erre lassan ráemelte fejét. A szajkó megbűvölten nézte, aztán a következő pillanatban hátra ugrott és felborzolta tollait. Miközben ijedten szárnyalt el a lombok közé, szájából még egy érthetetlen, rekedt hang tört elő.

A párja csak sokára érte utol.

- Mi van veled? - kérdezte.

Amaz még mindig remegett.

- Nem hallod? Mi történt?

Néhány pillanat múlva az asszonyság lihegve válaszolt:

- A királyunk...! Láttam! A szemében ott van a pusztulás!

...és együtt repültek tovább sietve.

Ezalatt a bika nem mozdult a nagy tócsában, csak a fejét engedte le annak oldalára. Így pihent mozdulatlanul, közben gondolkodott.

Jól jött neki a sok esővíz, de ez a madár... hát ez nem hiányzott. Most biztosan szétkürtöli a baját!

Nem is emlékezett mikor történt. Talán két napja? Akkor verekedett utoljára.

A szomszédos nagy hegyekből érkezett mindig és ahogy beleszagolt a levegőbe érezte azt a mámorító érzést, aminek soha nem tudott ellenállni. Szeptember elejétől a szarvastehenek vágytól párázó illata elvette a bikák eszét. Úgy mentek utánuk, mint a holdkóros. De le is győzött mindenkit, egytől egyig!

Először egy nyeszlett tízestől vett el egy csapatot. Harc nélkül megfutamította. A következő társaságért egy kifejlett tizenhatossal verekedett. Ezekkel volt a leghosszabb ideig. Öt asszonyka és négy csinos leányka volt köztük, a gyerekeket nem számítva. Míg férfiúi feladatát teljesítette, többször is harcolnia kellett értük. Hogy küzdött később az az öreg bika ellene! Már néha az is megfordult a fejében, hogy feladja, de ellenfele hamarabb kifulladt! Hogy néztek rá akkor az asszonyok! Azokért a pillanatokért érdemes élni!

Aztán kóborolt egy ideig, míg új csapatra lelt. Egy középkorú bika vigyázta őket. Játszva el tudta volna zavarni, de az mégis harcra hívta.

Ellenfele furcsa fejdíszt hordott a fején. A jobb oldali ága hosszú volt, akár egy dárda. Már a viadal elején érezte, hogy jóval erősebb nála, de amaz csak sokára adta fel. Közben a vad forgolódásban mintha megszúrta volna valami a bal oldalát. Nem törődött vele, élvezettel nézte amaz menekülését a harc végén.

Aztán lihegve, szerelemre vágyva töltötte az éjszakát a hölgyekkel.

Csak amikor végzett, akkor érezte, hogy még mindig vérzik elől az oldala. A légvétel is nehezebbé vált.

Ekkor kezdett esni az eső, de nappal a legyek már megtalálták sebét.

Teste forróvá vált és kívánta a hűsítő vizet.

Megmozdította fejét. Fel kellett állnia egy kicsit a hosszú fekvés után. Remegő lábakkal, küszködve emelkedett ki a nagy test a sáros léből. Oldalán a lapocka alatt kerek lyuk tátongott, melyben fehér nyüvek mozogtak. Érezte, ahogyan rágják a húsát. Mivel fejével nem érte el a sebet, visszaengedte testét a dagonya enyhén véres vizébe. Szemében láz csillogott. Ismét oldalra hajtotta fejét. Agancsának hosszú ágvégei belenyomódtak a földbe. Aztán lassan elaludt.

A Nap éppen az ormok mögé hajlott, amikor megébredt. Örült a világosságnak, még ha szűnőben is volt a fény ereje. Nem tudta miért, de rettegett a közelgő éjszakától. Még soha nem érzett ehhez hasonlót.

Jól hallotta és megismerte a lehulló makkok koppanásait, mégsem érzett éhséget, pedig tudta, hogy ennie kellene valamit.

Egyszer csak a múló fény furcsa hangot hozott a dagonyához. Egy bika szólalt meg fölötte a fenyvesben. Vágyakozva, hosszasan bőgött, mint egy háremúr.

Ő feltápászkodott a vízben és hallgatózott. Nem akart hinni a fülének! Semmi kétség! Amaz az ő csapatát bitorolja! A fiatal leányokat, melyek őt illetik!

Nem! Ezt nem hagyhatja!

Nehézkesen indult a hang irányába. Közben mély basszusán rövid választ küldött. Amaz újra felelt. Kihívóan, vágyakozva.

Emez sebével nem törődve, recsegve - ropogva törtetett már felfelé.

- Megöllek! - ordította vissza ellenfelének és olyan erőt érzett magában, mint még soha. Egy pillanatra megroggyant a bal lába, de csak lépdesett tovább. Ahogy a fenyvesbe ért, egyre ritkábban szólt a másik, majd elhallgatott.

Biccenő lépésekkel ügetett, majd megállt. Még beleharsogott a készülő estébe, majd várta a választ. Ellenfele csendben maradt, mire még néhányat lépett előre.

- Hol vagy, te gyáva? - ordította hátravetett fejjel.

Ebben a pillanatban erős ütést érzett az oldalán. A dörrenés pillanatában mellső lábait maga alá kapva hatalmasat ugrott. Éles fájdalmat érzett, melyet ott akart hagyni bármi áron. Megpördült és lefelé rohant. De a fájdalom nem maradt el, ott lüktetett benne egyre hatalmasabb erővel.

Elszaladt még a dagonya mellett, de a bükkös felső fái között hirtelen lelassult futása.

Lassan rogyott térdre, majd az oldalára dőlt. Már nem is fájt semmije.

Szeme végigszaladt a mellette álló bükkfa törzsén és megállt annak legalsó ágán. Nem tudta róla levenni utolsó pillantását. Még sohasem látta ilyen szépnek azokat az enyhén fűrészes szélű, sárga leveleket, melyek ettől a pillanattól kezdve hullani kezdtek és lassan beborították mozdulatlan testét.

Kis idő múlva a vadász is odaért a nyomán.

A látványra leült és hangosan zokogni kezdett. Egy szó jutott csak eszébe:

Aranykoporsó.


Jelige: Fántos

Vonal

/HAIKU/

Egy, az egyenes,

Két pont meghatározó,

Kézben vonalzó.

Reklám

Az utak mentén,

Sok a hirdetés,

Mit, miért vegyél,

Jobb lesz létezés?...

Ámulom a táblákat,

Miközben fákat látva,

Egyszer csak ott egy tábla,

Melyen színes a márka.

Kellenek - e ezek?...,

Sínek, utak mellett,

Szerintem mindezek,

Mind feleslegesek.

Reklám itt, reklám ott,

Ha hallom rádiót,

Gyors hírű bemondó,

Vevője vásárló.

A TéVé - ben a perc kiszámolva,

Mi tetsszen meg az embernek jobban,

Egy - egy tömeg - gyógyszer avagy szappan?...,

Borzasztó uborka mi egyforma.

Így nézzük a reklámokat két szemmel,

Fejünkben ezért csupa - csupa kérdőjel,

Mit csináljunk ennyi - ennyi mindennel,

Mikor belépünk a sok - sok ÁbéCé - be.


Énekes madár

Énekes, énekes,

Madár,

Ül szépen, kecsesen,

A fán.

Ha megrendül,

Az ág,

Tovább repül,

Elszáll.

Ha jó kedve van,

Trilláz,

Kakastól talán,

Bifláz.

Fészket rak,

A fán,

Benne van a,

Tojás.

Mikor kikel,

Fióka,

Nem lesz ottan,

Pióca.

Megtanulja a repülés,

Csinját - Binját,

Jövőre,

Ha majd,

Visszatér,

Választ is párt.

Kőszikla

Én vagyok a,

Kőszikla,

Nő belőlem,

Egy - egy fa.

A mélyemről,

Néha ásványvíz,

Vagy patakér,

Tőr itt-ott elő.

Barlangomban,

Cseppköveimet,

Nagy lámpákkal,

Világítanak.

Denevérek,

Fura pózban,

Mennyezetemen,

Elalszanak.

Pókcsalád

A pók apja: Pók - Papóka.

A pók anyja: Pók - Mamóka.

A pók fia: Pók - Palika.

A pók lánya: Pók - Pannika.

Pókhálóban: Pók - Unoka.

Ringatja, a pók veje,

Véget ér, a pók mese.

Jelige: Jázmin

Az élet megy tovább

Csehszlovákia, 1935, Felvidék, Várkony. Magyarok lakta terület. "Trianon" után lakosai egyik napról a másikra nem Magyarok, hanem Csehszlovákok lettek. Az ott élőket szlovákosították, akár erőszakkal is.

Az élet megy tovább! Szántani, vetni és aratni kell. Az esküvőket is többnyire ősszel tartották, mert már volt mit tenni az asztalra. A pincékben volt újbor, a hízók vágásra érettek, és a munka is kevesebb volt a földeken.

Amikor József először kérte fel táncolni Máriát a lagziban, rögtön érezte, hogy megtalálta élete párját. Eleinte félt odamenni hozzá, hátha visszautasítja. Összeszedte minden bátorságát, és a csinos, ünneplőbe öltözött lány elé pattant.

  • Mária, lenne kedve egy csárdáshoz velem?
  • Örömmel, Józsi! Már vártam, mikor kér fel.
  • Igyekeztem én, de féltem, hogy visszautasít, mint az előbb Pistát.
  • Na, az is csak maga miatt történt! Tudja-e?

Józsi Mária szemébe nézett, és úgy elvesztek egymás tekintetében, hogy szinte nem is hallották mi történik körülöttük, csak ropták a csárdást. Már legalább egy éve nézegették egymást, sokszor találkozott a pillantásuk. Ha úgy adódott, szóltak is egymáshoz, de Józsi még nem jelezte, hogy udvarolni szeretne. Figyelte Marikát, hogy milyen szép a járása, büszke a tartása, tetszett neki csípős nyelve, tűzrőlpattantsága is. Amikor a földeken dolgoztak, akkor is megfogta a munka végét. Önmagára is nagyon tiszta leány volt, a szomszéd faluban, Várkonyban élt. Máriának tetszett a kissé félszeg fiatalember, pedig tudta, hogy szegény, mint a templom egere, hiába lakott Nyékben, a "nemesek" falujában, ő meg Várkonyban a cselédek településén.

A "Nyék" nemzetség tagjai a XII. században, III. István Árpád házi király oldalán harcoltak, dicső hadi tetteiknek köszönhették nemesi rangjukat. Huszonkét család, köztük a Méhes, Kósa, Nagy, Zeke, Végh stb. kaptak nemesi kiváltság leveleket és a Csallóközben földbirtokokat. A nemesek többnyire Nyékben, a cselédek zömmel Várkonyban éltek. Történetünk idején, a hatalmas földbirtokok felaprózódtak, hiszen minden családban sok gyermek született. Mára a két település egyesült: Nyékvárkony néven.

A lagzi után József engedélyt kért Mária szüleitől az udvarlásra, és ők beleegyeztek.

A két falu fiataljai mindig rivalizáltak, csúfolódtak egymással, és ritkán nősült nyéki legény a "cselédek" falujából.

  • Nyéki nemes nemzetes, a feneke reznekes! - Csúfolódtak Várkonyban.
  • A várkonyi legények, mint az egér szegények! - Kiabálták a másik faluban.

A csúfolódások ellenére, a fiatalok őszre tervezték az esküvőt.

Ám mégis hiba csúszott a számításba, mert Józsit elvitték katonának az ország másik végébe. Marika pityergett bánatában, de Józsi vigasztalta.

  • Ne sírj kedvesem! Az élet megy tovább! Újra szántani, vetni kell, és betakarítani a termést. Mire mindez meglesz, már itthon is leszek.

Egyetlen haszna volt a katonaságnak, hogy meg tanult a magyar és szlovák mellé cseh nyelven is beszélni. Mária türelmesen várta haza, amikor lehetett leveleztek, és megegyeztek abban, hogy januárban, amikor leszerel, megtartják a lagzit, felesleges várni vele.

Így is történt. Jó hangulatú lakodalom volt, a legszűkebb rokonság is több mint nyolcvan ember, plusz a rengeteg kisebb-nagyobb gyerek. Egy nagy pajtában rendezték a lagzit, máshová ennyi ember be sem fért volna. Disznókat is vágtak, a szülők "kitettek magukért". Az ünnepi asztalok mellett szűkösen, de elfértek. Az egyiknél Józsi szülei ültek. Kissé furcsán festettek, mert az apja két méter magas, megtermett ember volt, mellette az alig száznegyven centis felesége, aki már tizenöt gyermeket szült neki. Itt az esküvőn, "csak" a tizenkettő életben maradt gyermekük volt, többnyire férjestől, feleségestől, gyerekestől, Józsi volt a legfiatalabb. A másik végén a menyasszonyos asztalnak, Mária szülei törölgették könnyeiket, hogy immár négy gyermekük közül a legkisebbet is férjhez adták. A fiatalok a férj szüleinél laknak majd. Az ifjú pár szép volt, és boldog. Végre testileg is egymásé lehettek, meg is lett a gyümölcse, szeptemberben megszületett Bözsike.

  • "Ugyan már, biztosan eltátottad a szádat! Úgy látszik, neked csak leányt hoz a gólya!" - Cukkolták az ifjú apát a rokonok, barátok.
  • "Mert az első gyereknek fiúnak kellene lenni, az az igazi!" - mondogatták.
  • Ne törődjetek ti azzal! Olyan szép az a kisleányka, hogy felér tíz fiúval is! - Felelte hetykén Józsi, és úgy is gondolta. Kigördült a könnycsepp a szeméből, amikor először meglátta gyermekét, de gyorsan félrefordult, hogy letörölhesse. "Nem illik az egy férfinak" -, még megszólnák érte.

Egyre szűkebben voltak a kis szobában, amiben laktak. Józsefék törték a fejűket, hogyan szabadulhatnának a szegénységből, mindketten többet akartak az élettől. Szerettek esténként olvasni, Marika szavalni, és tudták a könyvekből, újságokból, hogy létezik másfajta, jobb élet is. Azzal tisztában voltak, hogy itt, életük végéig sem keresnek annyi pénzt, hogy saját otthont vegyenek. Pedig már ki is néztek egy szép házat maguknak, ami eladó lett. Legalább van miről ábrándozni! - Sóhajtott Marika.

Ne szomorkodj kedvesem! Az élet megy tovább! Újra szántani, vetni és aratni kell, és nekünk van egy gyönyörű kislányunk. Majd csak történik valami! - vigasztalta feleségét Józsi.

A sors segített megoldani a dolgot, legalábbis felcsillantotta a csalfa reményt.

1938 November 2. után, az "I. Bécsi döntés" értelmében ismét Magyarországhoz csatolták a Felvidéket is. Újra Magyarok voltak! Pedig ki sem tették lábukat a faluból. Látogathatták az elszakított rokonokat, és nem kényszerítették őket más nyelven beszélni.

  • Figyelj! Azt írja a nővérem, aki Tatabányára ment férjhez, hogy ott a kőbányában, meg a szénbányában jól lehet keresni, és ők is lakást kaptak, ráadásul kétszobásat! - Mondta egyik nap Marika a férjének.
  • Nem is butaság! - Kiáltott fel Józsi. Már nem kell a határon átmenni. Összeszedhetnénk annyi pénzt, hogy visszajöjjünk, és megvegyük azt a házat, ha akarod.

Lázasan tervezték a jövőt. Kigondolták, hogy először csak Józsi menne el, dolgozna, hét közben a sógornőjénél aludna, hétvégén haza utazna a családhoz. Azután, ha lesz lakás, Marika is odaköltözik a babával. József elment, szorgalmasan dolgozott, pengőt-pengőre raktak, és hétvégén, ha nem vállalt plusz munkát, hazautazott Nyékre. Kemény, embert próbáló munka volt a kőbányában, de Józsi szívós volt, és céltudatos. Megszerették, megbecsülték a munkáját, minden pótműszakot elvállalt.

Az idő szaladt, a világ forrongott körülöttük.

1939 márciusában, Hitler elfoglalta Cseh és Morva Országot, létrejött az önálló Szlovák állam. Ők csak egymást, és a reményeiket látták, Bözsike szépen cseperedett, és Marika ismét babát várt.

  • Mit mondtak a lakással kapcsolatban? - Kérdezgette a férjét.
  • Hát, az a helyzet, hogy lakást csak családos ember kaphat, aki sok pótműszakot vállal.
  • Meg van mind a kettő, akkor mi a baj? - kérdezte Marika.
  • Az igaz, de nem laktok ott, van hol élnetek. Előre veszik a rászorulókat.
  • Holnap megyünk veled Tatabányára!
  • Ugye ezt nem gondolod komolyan? Bözsike pici, te nemsokára szülni fogsz, hogyan menjünk így, a nővéredék nyakára? Jó pár hónapot, lehet, hogy félévet is várni kell, amire üresedik egy lakás. Azt mondom, legyél túl a szülésen, erősödjetek meg a gyerekekkel itt vidéken, azután már könnyebb lesz talán megszoknotok a füstös, poros levegőt. Ott élelem is kevés van, főleg most, a zavaros időkben.
  • De én ezt már nem bírom! Csak hébe-hóba látlak, és minden gond az én nyakamban van, hiányzol! - Sírdogált Marika, a férjéhez bújva.
  • Ne pityeregj, Édesem! Az élet megy tovább! Újra szántani, és vetni kell, de aratáskor már biztosan együtt leszünk, ráadásul már négyen.

Juliska 1940 márciusában született. Olyan gyorsan igyekezett erre a szép, új világra, hogy Marikának még a szobába sem volt ideje bemenni, ott szülte meg a kazal tövében, ahonnan az állatoknak vitte a szénát. Aratás idején már valóban együtt volt család Tatabányán, beszorulva tízen egy lakásba. Szerencséjük volt, mert pár hónap múlva kiutaltak nekik egy szoba-konyhás lakást.

Azt a boldogságot leírni sem lehet, amikor végre a "saját" otthonukban voltak, együtt, mind a négyen, annyi szenvedés és várakozás után.

A háború egyre közelebb ért hozzájuk, de ők boldogok voltak. Nem sokáig örülhettek, mert a második világháború szétszakította őket. Csak mérhetetlen szenvedések, és borzalmas évek után találtak ismét egymásra.

Az már, egy másik történet.

Tanultunk mindezekről az iskolában, de más a tananyag, és más a valóság. Nem is tudtam eléggé átérezni azoknak az embereknek a fájdalmát, akik átélték a történelem viharát. Amióta férjemmel összeházasodtunk, rendszeresen látogatjuk a párom Szlovákiában élő magyar rokonait. Sokszor mesélik, hogy úgy lettek Magyarból - Csehszlovák, Csehszlovákból - Magyar, majd Magyarból - Szlovák állampolgárok, hogy ki sem léptek a faluból.

Férjem Édesanyja -, akit sajnos nem ismerhettem -, a történetben szereplő Marika, szavát vette gyermekeinek, hogy az ő halála után is tartani fogják a kapcsolatot a Szlovák területen rekedt rokonokkal, és virágot visznek, gyertyát gyújtanak anyai és apai nagyszüleik, rokonaik sírjánál. Ezt a hagyományt én is ápolom, amióta a családba kerültem. Mindenszentekkor meglátogatjuk a nyéki és várkonyi temetőben rokonaink sírjait, gyertyát gyújtunk, és emlékezünk.

Azután bemegyünk valamelyik Nyékvárkonyban élő rokonunkhoz. A hír, hogy ott vagyunk, gyorsan terjed, és hamarosan mindenki odajön, aki találkozni szeretne velünk. Sajnos egyre kevesebben vagyunk. Ma már csak Méhesékhez, férjem unokatestvéréhez és családjához látogathatunk, ahol örömmel fogadnak, és mi hálásan viszonozzuk szeretetüket. Először végigkérdezzük, és kérdezik ők is az élőket. Kivel mi történt, fényképeket, videókat nézünk, majd előjönnek a régi családi emlékek és fotók. Amikor az ebéd utáni házi borocska beolajozza a férfiak torkát, énekelni kezdenek, majd halkan bekapcsolódnak az asszonyok is. Olyan gyönyörű, régi, magyar nótákat hallunk tőlük -, melyeknek felét sem ismerjük - hogy a könnyünk is kicsordul.

Ők talán még jobban féltik, őrzik "Magyarságukat", és hagyományaikat, mint mi. Hiszen nekik csak ennyi maradt.

Jelige: szoga60

Angyalok gyermekei

Nagy szegénység köszöntött a fiatal családra azon a tavaszon. Alig egy éve esküdtek örök hűséget egymásnak, a nászúton Márti teherbe esett, mire pedig megérkezett az újabb tavasz, a kiságyban egy tejföl szőke hajú, kék szemű kisleány nyitogatta ártatlan szemecskéit. Minden spórolt pénzüket a szükséges kelengyére költötték. Akkor már csak a férje fizetése mellett az ő gyes-es forintocskái maradtak, ami bizony csak a megélhetésre volt elegendő. Még az volt a szerencséjük, hogy fedél volt a fejük felett, Józsi szüleinél laktak, itt kaptak egy szobát. Itt élt még a nagypapa is, Márti anyósának édesapja. A négy generáció jól belakta a házat. A konyha és fürdőszoba közös használatban maradt, egy fedél alatt éltek, azzal a szülői kikötéssel, hogy szigorúan külön háztartásban kell lenniük. Így Márti sütött, főzött saját maguknak, vezette kettőjük, majd hármójuk háztartását. Minden nehézség ellenére jól összhangba tudták terelni a mindennapokat, ha akadtak is apróbb súrlódások, hamar túlestek rajta.

Odakünn rügybe borultak a barkafák, szirmaikat bontogatták a jácintok, húsos zöld levelüket hizlalták a tulipánok. Tavaszi illatokat hoztak a böjti szelek, ünnep közeledett, húsvét ünnepe. Mártit nagyon bántotta, hogy nem tudják méltó módon megünnepelni, úgy, mint régen, otthon, a szülőháznál. Kiszámított költségvetésükből nem futotta ajándékokra, locsolókra, vendégségre.

A húsvét vallásos része a fiatalasszonyt kevésbé foglalkoztatta, otthonról nem hozott ilyen gyökereket. Anyósék sem voltak templomba járó emberek, ezért is volt olyan furcsa a fiatalasszonynak, amikor a pici születése után néhány héttel anyósa azzal a kéréssel, vagy inkább követeléssel állt elé, hogy a pici lányt meg kell keresztelni.

-A gyermeket minél hamarabb Istennek kell adni - mondta anyós-mama.

A fiatalasszony először azt hitte vicces kedvében van ez az asszony, de azt is gondolta, tán ő van egy másik bolygón.

-Még el sem felejtettem Józsi hülyeségét, tessék engem hagyni ezzel! - válaszolt türelmetlenül Márti.

Józsi ugyanis, öntörvényűen eldöntötte, hogy belép a pártba, mert szerinte, neki a mozgalomban van a helye. Márti akkor tiltakozni sem tudott, bénította a tudat, mert eszébe jutottak olvasmányai a válogatott kínzásokról, a kommunisták családjait érő inzultusokról, zsarolásokról. Akkor úgy gondolta, gyerekestül belehal a kínba. Úgy kúszott elméjébe a rettegés, ahogyan a nagyvadak settenkednek áldozataik felé. Mi lesz, ha megváltozik a rendszer? Mi lesz, ha Józsit is, meg őket is börtönbe hurcolják, és esetleg meg is kínozzák? Miért olyan jó kommunistának lenni? Megannyi kérdést tett fel a férjének, remegő hangon, idegesen.

-Itt nem változik mag a rendszer, nyugodj meg! - békítgette Józsi.

Márti rettegése ellenére néhány hét múlva már büszkén mutogatta a piros könyvecskéjét.

Volt hát Józsinak szép piros tagsági könyve, Mártinak folyton visszatérő gyomorgörcse, anyukának pedig lett komoly terve, hogy a kicsit megkeresztelik, ha a fene fenét eszik is. Az első óhajtása után szorgalmasan, néhány napos szünetekkel jelezte, hogy áll éppen a dolog, amit tervez.

-Józsi nem fogja megtudni- mondta egy napon nyugtatóan.

- Már beszéltem a pappal - mondta máskor.

-Már tudom az időpontot! - lelkendezett a következő alkalomkor.

Márti előbb gyengéden, majd egyre elszántabban tiltakozott, mindhiába. Folyamatosan ugyanazt a rémületet érezte, amit néhány hónapja, amikor Józsi jelentette be a saját döntését.

-Mindent elvesznek tőlem!- kiabálta anyósa felé egy reggel, egészen kikelve magából. Itt senkit nem érdekel, hogy én mit gondolok! Az uram pártkatona lett, a gyerekemet meg Istennek adja a nagyanyja! Azt hiszik ez így teljesen rendben van? Térjenek már észre! Megbolondítnak egészen!

-Neked nem kell tudni róla- válaszolta csendesen az anyósa. - Csak készíts ruhát a gyereknek, amikor szólok, a többit majd elintézem. Ez a mi családunkban hagyomány.

- Anyukáék hagyománya a gyerek egész elkövetkező életét meghatározza! Ez azért komoly dolog! Nem szerencsés a mai időkben kereszténynek lenni. Meg egyáltalán mi az, hogy nem kell tudnom róla, ha máris tudom? Mitől kell jobban félnem mostantól? A párttól, aki nem tűri Istent, vagy az Istentől, akinek a hatalmát meg nem is ismerjük? Melyik ujjamat harapjam, ha mindkettő fáj?

Anyós-mamát cseppet sem izgatta Márti kiborulása. Nem is beszélt minderről attól kezdve, pláne nem Józsi otthonlétekor, tudta ő pontosan, mikor, mit szabad mondania.

Egy vasárnap délelőtt, amikor Józsi dolgozott, anyós-mama ünneplő ruhát kért a babának, gondosan felöltöztette, kocsiba tette és indulni készült.

-Elviszem sétálni- mondta.

Márti nem hitt neki. A fiatalasszony érezte, most lesz az a szertartás, amivel az ő dédelgetett kincsét Isten kegyelmébe ajánlják, szentelt vizet öntenek a fejére, és ezzel egész életére isteni jegyet kap. A kislánya Istené lesz. Kifosztottnak érezte magát. Férje oldaláról a párt riogatta, a lánya oldaláról pedig a felfoghatatlan isteni hatalom. Rendszerek jönnek és mennek, ő meg mindkettőjüket elveszítheti. Záporoztak a könnyei, olyan vigasztalhatatlanul sírt, mint még sohasem azelőtt.

A férje el is zavarja otthonról, ha megtudja. Nemsokára aztán megérkezett anyósa a picivel, aki a jó levegőtől álomba szenderedett. Márti csak nézte, nézte a gyermeket, vadul zakatoló szívvel valami másságot, valami változást keresett rajta. Nem látott semmit.

Mindennek jó néhány hete már. Márti megszokta a gondolatot, hogy a gyermekét angyalok karjaiba tette az anyósa. Nem is nagyon tehetett mást, az élet ment tovább. Ezekben a napokban sokkal inkább az izgatta, mivel lephetné meg saját családját, szüleit, akik elég messze laktak tőlük. Aztán valami kósza gondolat ütött szöget a fejébe, arra gondolt, hazautaznak pár órácskára, meglepik az ő szüleit. Este megbeszélte a férjével is, Józsinak is tetszett a gondolat.

-Felrakjuk a babakocsit a vonatra, és kiruccanunk egy kicsit - lelkendezett Márti. Ágica elég nagy már az utazáshoz, anyáéknak meg ajándék lesz. Más ajándékra most úgysem telik.

Miután egyeztették a tervüket az anyós-mamával, és ő sem volt ellene, Márti húsvét vasárnapján gyönyörűen felöltöztette a kicsit, büszkén tette a zárt kocsiba. Elindultak az állomás felé. Ebéd előtt meg is érkeztek a másik nagyihoz, ahol nagy volt az ámulat, mindenki örvendezett, régen látták egymást.

Az idő hamar elszaladt, délután a fiatalok szedelőzködtek, hosszú búcsúzkodás után indultak visszafelé a vonathoz. Ugyanúgy tettek, mint odafelé. Az akkor még nem összecsukható, mély babakocsit felrakták a peronra, Ágica, a sétától mélyen elaludt. Márti szerette volna felvenni, és magához ölelni a kicsit, de Józsi megállította a mozdulatban.

-Ne keltsd fel! Olyan jól alszik. Nem lesz semmi baja, majd figyeljük!

Márti hallgatott a férjére, a kocsi a peronon maradt az alvó gyerekkel, ők beültek a fülkébe. Fáradtak voltak, csendben várakoztak az indulásra.

Uriel és Zadkiel arkangyalok egy felhőbodor szélén ücsörögtek, onnan figyelték a lenti nyüzsgő életet.

-Alig-alig van ünnep a szívükben. Látod? Én meg hogy elfáradtam!- szólt Uriel. Annyian jöttek-mentek ma, nem volt könnyű mindenkit szemmel tartani. Kár, hogy hideg a lelkük. Elmegyek egy kis frissítőért. Hozzak neked is Zadkiel?

-Kedves vagy Uriel, de én nem kérek, és ha jót akarsz, te se menj sehová. Nemsokára dolgod lesz.

-Ne már Zadkiel! Ki az a könnyelmű?

Zadkiel angyalszárnyával a vonat felé mutatott, amiben Mártiék várakoztak.

-Látod?- kérdezte Zadkiel. - Nézd! Kinn hagyták a gyereket a peronon. Kocsival együtt. A vonat már elindult. Az vagon ajtója nyitva. Nemsokára kanyarhoz ér a szerelvény. Uriel csinálj valamit, a babakocsi előre-hátra görög! Ó Uram!

-Szerinted észrevesznek bármiféle jelet?- kérdezte nyugtalanul Uriel.

-Az asszonykával próbálkozz, de siess, siess, mindjárt a kanyarba ér a vonat! Segítek Uriel, de igyekezz!

A kocsiban a fiatal pár egy nagy döccenésre lett figyelmes, a szerelvény lassan elindult. Márti, aki rezzenéstelenül ült a helyén, valami furcsa, ismeretlen nyugtalanságot érzett. Ahogy gyorsított a vonat, egyre inkább szorította a torkát, a gyomrát valami, bőrén, milliónyi hangya apró lábainak mocorgását érezte, egész lénye egy fájó görcsbe rándult, gondolataiba bekúszott csöppnyi lánya, akit kinn hagytak a peronon.

-Behozom én Ágicát!- mondta a férjének, aki egykedvűen, egy szemrebbenéssel helyeselt.

Mártit belül nagyon sürgette valami. Gyorsan kilépett a peronra, karjaiba nyalábolta a takaróba csavart gyereket. Amint az üléshez visszaért, a vonat megérkezett a kanyarba, az egész szerelvény megdőlt. Márti a gyerekkel a karján belehuppant az ülésbe.

Egy szempillantásnyi idő sem telt el, a házaspár egy babakocsit látott az ablakon át, amint az nagy ívben repült a levegőben, majd jó messzire zuhant egy elhanyagolt, elburjánzott patakpartra, többször is megpördülve a földre érkezése előtt. Az ő kocsijuk volt.

Márti eszelősen szorította magához a csecsemőt, Józsi szája szólásra nyílt, de nem jött ki hang a torkán, csak bámulta a feleségét, aki iszonyattal, ijedten ölelte a közben felsíró lányát.

-Jézus ma feltámadt. Ő segített- mormolta Márti.

Nem volt egészen magánál, azt sem tudta, honnan érkeztek a kimondott szavak. Józsi fejéből kiszöktek a gondolatok, semmit nem értett az egészből, csak bámult a semmibe.

-Huh!- törölte le izzadt homlokát hófehér szárnyaival Uriel.

-Nem sok hiányzott!- pihegett Zadkiel. A kicsinyen rajta van az Úr jele! Az ő gyermeke. Az anyján is ott van. Csak nagyon halovány. Meg nagyon fél. Vigyázz rájuk, terelgesd őket Uriel!

-Már minden rendben van. Látom a jeleket Zadkiel. Ígérem, rajtuk tartom a szemem. Most viszont valóban ránk fér egy frissítő. Tudod mit? Ma ünnep van. Hozok kettőt!

Jelige: olykor

Angyalka

Hol vagyok? Hallotok?

Választ miért nem kaphatok?

Lát a szemem, hall a fülem,

Ti még sem foglalkoztok velem.

Ágyam mellett leborulva,

Nevemet kiáltjátok sírva.

De hát itt vagyok, üvöltöm hangosan,

S megölellek titeket jó szorosan!

Anya még mindig sír, nevemet kiáltja,

Rángatom, ölelem, de úgy látszik hiába.

Figyelem merre néz, s én is oda pillantok,

Hogy lehet, hogy egyszerre két helyen is én vagyok?

Érzem a fájdalmat, édesanyám szívében,

Azt hiszem rájöttem, nem vagyok már testemben.

Magához szorít, könyörög az égnek,

Hogy, én már nem leszek, nagyon nagyon félnek!

Kiáltanom felesleges, nem hallja már senki!

Pici karom ölelését, a család már nem érezheti.

Odabújok szorosan édesanyám ölébe,

Beköltözöm örökre a szívébe, s a lelkébe!


Héj!


Héj Te! Igen Te! Te ott fenn az égben!

Jársz e még néha ezen a vidéken?

Látod e mekkora fájdalom hiányod?

Érzed e szeretetem, mi legyőz minden távolságot?


Gondoltál, döntöttél, s örökre elmentél!

Azóta szívem egy részében örök lett a tél!

Minden nap várlak, hallom hangodat!

Bármit megadnék, hogy újra lássam arcodat!


A pakli kártyát őrizd, lesz rá még szükség,

Egyszer majd újra játszunk, efelől nincs kétség!

Az a sok sok szép pillanat, mit ajándékba adtál,

Csupán emlék lett, s ez borzalmasan fáj!


Álmomban visszajössz, s nevetve közlöd,

Neked csupán viccből kellett elköltöznöd!

Minden nap várom, hogy vége legyen álmomnak,

Hogy ne kelljen végre, feleslegesen várjalak!


Ne felejts, el kérlek!

Én sem foglak Téged!

Mindig csak szeretni, várni foglak értsd meg!


Olykor


Olykor jó volna csak, úgy lenni a világban,

Nem arra figyelni, hogy nem vagyok hibátlan!

Létezni, mint egy nyíló rózsa,

Kinek, hogy szép legyen az, az összes dolga.

Felszállni a levegőbe, repülni az égen,

Nem mindig küszködni a földi életben.

Mindenkinek kijárna a boldogság, legalább egy napra,

Mikor elfelejtheti mi is a fájdalma, s a gondja.

Ledobnám a súlyokat, s futnék ki a világból!

Kiszaladnék kicsit a gonosz birodalmából!

Táncolnék a lemenő nap gyönyörű fényében!

Egy jobb, egy szebb létezés reményében!

Kiáltanám hangosan a vágyaimat!

Valóra váltanám az álmaimat!

Olykor jó volna csak, úgy lenni a világban!

Megélni vágyainkat, s hinni a csodákban!

Jelige: Csillagtenger


A medalion

Hajnalodott.

Az éjszaka utolsó pára-foszlányai lassan visszavonulót fújtak. Az erdővel körül vett kis falu lassan bontakozott ki a reggeli ködből. Csend volt. Még a szél sem járt úgy, mint más hajnalokon szokott.

A meredt némaságot csak az emberek léptei törték meg. A főtérén gyülekeztek. Felnőttek, öregek, gyerekek egyaránt. Álmos szótlanságba burkolózva lépkedtek mind egy helyre. Őrizetlenül hagyott házaik magányosan álltak a félig derengő reggelben, szinte kivehetetlen masszát alkotva a háttérben. Jöttek. Lassan, szótlan. Még a gyerekek sem pisszentek.

Egy varjú repült a falu terén lévő oszlop tetejére. Megrebbentette szárnyát, és belekárogott a reggeli csendbe. Úgy hallatszott a hangja, mintha ketté hasította volna a lelkeket. Az emberek összerezzentek. A falu vezetője- ki a legbölcsebb, s legöregebb volt mind közül- botjával feléje csapott, hogy elkergesse a baljós jószágot. A varjú reptében még károgott néhányat, s ahogy távolodott, hangja is elillant. Újra csend telepedett rájuk.

Vártak.

A percek ólomlábakon vánszorogtak. Mintha időtlen idők óta állnának ott. Aztán végre felbukkant az, akiért ma ily korán keltek.

Egy lány volt az, alig lehetett több 16 évesnél. Egyszerű öltözetet viselt: sötét hosszú ujjú blúzt és szoknyát. Fejét nem fedte semmi. Hosszú haja úgy keretezte finom vonásait, mint festményt a képkeret. Családja követte: szülei és két bátya. Édesanyja szemében fájdalom tükröződött, kendőjét - melyet vállán átvetve hordott - egyik kezével összehúzta magán, másikkal férjébe kapaszkodott. Az apa ősz, magas, de kora ellenére erős egyenes tartású férfi volt. A két fiú népük jellegzetes vöröses-szőke fiai voltak, izmos vállukkal apjuk méltó utódjai. A lány inkább anyja vonásait örökölte, szinte csak fiatalságában és tartásába volt különbség. Míg az asszony már jócskán bent haladt a korban, sok évet átgürcölt, a lánya még fiatal volt, üde, mint az áprilisi szellő, és ártatlan, mint az újszülött borjú.

A lány tudta, hogy rá várnak. Azt is tudta, hogy miért. Hát kihúzta magát, száját össze szorította, és rájuk nézett. Bátran, nyílt tekintettel. Mind őt méregették. Mikor közéjük ért, a falu vezetőjebotját felemelve jelezte, hogy indulnak. A kis közösség élére állt, mögé a lány családjával, majd a falu népe szépen felsorakozva utánuk.

Lassan maguk mögött hagyták a falut, és beléptek a derengő erdőbe. A madarak most kezdtek ébredezni, s ezt dalukkal adták tudtukra. Máskor örült volna nekik, sokszor hallgatta őket, és figyelte miként ugrálnak ágról-ágra. Morzsákat vitt nekik, amit az asztalról söpört össze, és azt nézte, hogy csipegetik fel azokat. Egyre hangosabban csicseregtek, mintha hozzá szólnának, hogy miért nem hozott nekik semmit. Egyre közelebb merészkedtek, már a fejük felett ugrándoztak.

A vezetőmegállt. Felemelte tekintetét a lombokat kémlelve. Botját magasra emelte.

Megálltak.

Egyszerű bot volt, görcsös, görbe, ábrák borították a szárát, a végén pedig egy furcs színű kő űlt, mint kecses királynő a trónusán. Ezt a botot mindig a vezető örökölte, nemzedékről nemzedékre járt. Enne birtokában lehetett vezető a vezető. Az öreg a lombokat kémlelte, hogy hol vannak a cserfes kismadarak. Szemét összehúzta, száját össze szorította, úgy nézett körbe. Elkezdett dünnyögni, majd a földbe szúrta a botot.

Szél söpört végig az erdőn, meglebbentett minden ágat, összekuszált minden hajtincset, s bebújt minden ruhaszegleten. Furcsa érzést hagyott maga után, mintha átjárta volna a csontjaikat a hideg téli szél...

Csitult a madárdal, szinte alig hallatszott. A vezető kihúzta a földből a botot, felpillantott a lombok közé, és tovább indult. A falu követte.

A lány félve pillantott a közeli bokrok és fák ágaira. "Hallgassatok!"-súgta magában. "Kérlek hallgassatok" Tán az öreg varázslatának köszönhetően, talán a lány unszolására, de elcsendesedtek a madarak. Csak az ágak mozzanatából lehetett tudni, hogy ott vannak a közelben.

Elérték a falu szélét. Itt egy kis tisztás várt rájuk, és a lassan derengő reggel. A nap első sugarai félénken kúsztak a nedves fűszálak közé. A pára áttetsző fátylat vont lábaik köré, mintha csak vissza akarta volna őket tartani céljuktól.

Amint kiértek az erdőből, a madarak megálltak, nem követték már őket, s amint az utolsó lakó is kiért az erdőből, újra rázendített a madárcsapat. A vezető hátra pillantott, tekintete a lányéval találkozott. Szavak nélkül is sokatmondó volt ez a pillantás. A lány leszegte a fejét. Népük túlélése most az ő kezében volt, és ami rá várt, megtiszteltetésnek számított. Ő volt a kiválasztott. Újholdkor választották ki őt a többi szűz közül. A szertartást minden tavasszal el kellett végezni, a jobb termés reményében. Imádkoztak azért, hogy a Földanya befogadja a magokat, imádkoztak azért, hogy az Égura elegendő esőt bocsásson rájuk, s imádkoztak azért, hogy a termés ezáltal jobb legyen. Átgázoltak a mezőn, aminek a túloldalán újabb erdő várt rájuk.

Ha ismeretlen tévedt ide, könnyen eltévedt, és a halál fia lett ezen helyen, mert ez az erdő sűrű volt, sötét és ingoványos. A talaj a talpuk alatt besüppedt, a ritkás fű nem tartotta stabilan lépteiket, de a vezető jól tudta merre kell menniük, hogy ne süllyedjenek el. Fürkésző szemmel nézte a kijelöletlen ösvényt addig a helyig, amíg meg nem érkeztek. A lány tudta hová mennek. Szíve egyre hevesebben kezdett verni, keze kissé remegett, ahogy imára összekulcsolva tartotta maga előtt. Azóta suttogta az imákat, mióta maguk mögött hagyták az erdőt, és az ingovány birodalmába léptek. Szemében riadalom látszott, mint az űzött vadéban, akit sarokba szorítottak. Úgy is érezte magát. De már nem volt visszaút.

Sosem volt visszaút...

Néhány kidőlt fa jelezte, hogy lassan elérik úti céljukat. Hatalmas mocsaras vidék nyílt meg előttük,

zöldes-barna vize átláthatatlan volt. Felszíne fölött pára felhők gomolyogtak vészjóslóan. A bot felemelkedett. Megálltak.

A vezető megfordult, ránézett a lányra. "Hát itt az idő!"-suhant át a hajadon agyán. Az öreg fénytelen hideg kék szemében hálaszerű fény villant meg- egészen más tekintet volt ez, mint az előző - szája szegletében mintha mosoly suhant volna át egy pillanatra. Még sosem nézte meg ennyire az öreget. De most alkalma volt rá, hisz itt állt tőle alig egy karnyújtásnyira. Ritkás ősz haját, meglebbentette a szellő, homlokán és arcán ráncok százai jelezték, bölcs ember a vezetőjük, hisz a bölcsesség az években, az évek pedig a ráncokban mutatkoznak meg. Keze vékony volt, csontos,újai erősen fogták a botot, szinte kifehéredtek a végei. Szikár alakját elfedte a hosszú fehér-fekete köpeny, ami nyakától a földig beburkolta. Az öreg leszúrta a botját maga mellé, miközben az emberek lassan a mocsár köré gyűltek, és kántálni kezdtek. Az egyre erősödő dallam egységgé vált, ott körözött felettük, köztük, majd már olyannyira felerősödött, hogy csontjukig hatolt. Az emberek megfogták egymás kezét, úgy dúdolták a dallamot, szemüket az égre vetették, majd a földre. Összefűzött kezüket felemelték, majd le, lábukkal közben egyet majd többet toppantottak. Ezt a táncot járták, miközben dúdoltak, csak dúdoltak vég nélkül. A lány anyja most gyermekéhez lépett. Nyakából levett egy láncot, melynek a végén egy medálion csüngött. A lánc maga bőrből készült, de a medál csontból. Kerek medálionba egy ábrát vésett a készítője, két összefonódó V betűt.

A termékenység ősi szimbóluma volt ez. Az asszony ajkához emelte, majd a lány kezébe helyezte. A lány összecsukta a tenyerét, mintegy magába fogadva azt, majd bátorságot erőltetett magára, és az öregre nézett. Az hosszú sötétbarna leple alá nyúlt, kis fiolát vett elő. Kinyitotta, s a lány ajkához emelte. Az engedelmesen kortyolt belőle. Minden korty égette a torkát, mintha tüzet nyelt volna. Amint kiitta a fiola tartalmát, két férfi lépett elő. Az apja és az idősebbik fivére. Kötelet hoztak, mellyel összekötözték kezét-lábát. Ekkorra már forgott vele a világ, a hangok is nehezen jutottak el tudatáig, így nem érezte azt sem mily nagyon erősen kötözték meg. A lány már nagyon szédült. Kezdetek a körvonalak homályosulni, egyre nehezebb volt megtartania magát, és egyre távolibbnak tűntek a hangok is. Még egy utolsó pillantásban látta szüleit, és érezte amint fivérei megragadják. Nem hallotta már jól a hangokat, épp csak felderengett némi hangfoszlány tudatában. Megvillant előtte még egyszer az ég kékje, a lombok közt átszűrődő napfény, és lassan lecsukódott a szeme. Érzékei kikapcsoltak, megszűnni látszott a külvilág. Csak hűvösséget érzett.

A mocsár hűvösségét, amint lassan magába fogadja, körülöleli.

Mindörökre.

"2000 szeptember, németországi újsághír:

2000 szeptemberében az alsó-szászországi Uchte városának egy mocsaras területén egy mumifikálódott holttestre bukkantak a helyiek, amit elsőként a rendőrség gyilkossági csoportja vizsgált meg. Bár egy tőzegkitermelő gép alaposan szétvagdosta, úgy tűnt, a test egy tizenéves lányé. A nyomozók a test állapota alapján úgy vélték, valószínűleg egy 1969-ben eltűnt 16 éves lány maradványaira bukkantak. A hivatalos jelentés szerint a test egy 16 és 20 év közötti fiatal nőé, akin nem látszanak erőszak nyomai.
A nyomozók DNS-vizsgálatot is végeztek a maradványokon, azonban az eltűnt lány édesanyjának DNS-ével való összehasonlításkor bebizonyosodott, hogy a test nem a feltételezett személyé.

Miközben rájöttek, hogy a kéz a 2000-ben talált testhez tartozik, a régészek által elvégzett elemzések kimutatták, hogy a tizenéves lány valamivel idősebb volt, mint azt a nyomozók feltételezték: elvileg a kora vaskorban élt, i.e. 650 környékén.
A nyomozók mikor jobban szemügyre vették a mumifikált testet, egyik kezében kis medált találták, amin egy különös ábrát véltek felfedezni. A maradványokat további vizsgálatok céljából Berlinbe szállították...."

Jelige: Annababa2007

A babakocsi

Talán öt éves lehettem. Szóra hajló, jó gyerek. Nem voltak különös kívánságaim, amivel a szüleimet ostromoljam, kivéve egyet... egy babakocsi. Olyan, aminek felhúzható teteje van, az oldalán egy pici ablak - amin a baba kilát - és gyönyörű fényes fogantyúja.

Írni nem tudtam még, de lerajzoltam a Jézuskának, hogy hozzon nekem Karácsonyra.

De vagy nem kapta meg a levelem, vagy nem tudta kinézni az ákom-bákom rajzból, hogy ugyan mi lehet ennek a gyereknek a vágya, mert karácsony este, hiába kerestem a fa alatt, ott bizony nem találtam.

Most már tudom, hogy biztosan drága lehetett, mert a Szüleim mindig azt mondták, hogy azért nem lehet megvenni, mert pénz szagú. Én meg el nem tudtam képzelni, hogy ezt honnan tudhatják, hiszen nem szagolták sosem.

Persze, volt babakocsi otthon, egy gömbvasból hajlított, még Édesanyám gyerekkorából.

Az itt-ott rajta maradt festék szerint, talán rózsaszín lehetett hajdanán. De nem volt kereke. Próbálkoztam, hogy a kamrában talált üres konzervdobozzal helyettesítsem, de nem lehetett tolni, mert a doboz az első mozdulatra önálló életre kelt.

A másik, az a kicsi kerekű, farostlemez oldalú, hosszú nyelű, amit minden vásáron, rózsaszínre, vagy kékre festve árultak. Ennek meg az hiányzott, amivel, tolni lehet.

Emlékszem, egyszer Édesanyám átengedett játszani a szomszédba. Mindenképpen vinni szerettem volna magammal ezt a kis kerekűt és a babát. Két lehetőségem volt. Vagy felveszem és viszem a hónom alatt - de akkor, minek a kocsi?

A másik, hogy guggolva megyek és úgy tolom, mivel hiányzott a nyele. Ez utóbbi igen fárasztó megoldásnak bizonyult az első méter után, így feladtam és tovább kellett gondolkodnom.

Aztán megszületett a zseniális megoldás. Találtam egy vékony gyújtóst, amit a kis kocsi egyik oldalára rászegeltem.

Így felnőttként rejtély számomra, hogy miként tudtam a gyújtóst a kemény farostlemezhez hozzá szegelni...nem több mint öt évesen...de mindenesetre működött a dolog.

Ha a gyújtós végét megfogtam, annak segítségével tolni tudtam a babakocsit. Igaz kicsit így is meg kellett hajolnom, de boldog voltam, hogy mégiscsak gurul és még guggolnom sem kell.

A barátnőmmel az udvaron játszottunk.

Az Édesapja asztalos volt. Meleg lelkű jó ember. Odajött hozzánk, egy kis ideig nézett bennünket... aztán csendesen elkérte a kis kocsimat.

El nem tudtam képzelni, ugyan mit akar vele. Aztán kis idő után visszahozta és én kikerekedett szemmel néztem hol Rá, hol a játékomra.

Legyalult lécekből nyelet szegelt az oldalára, és egy söprűnyél darabbal összefogta. Ez volt fogantyúja. Eltűnt a gyújtós és én olyan hálás voltam, hogy alig tudtam megszólalni. Suttogva köszöntem meg Neki.

De, a babakocsi utáni sóvárgásomat, még ez a felújított sem tudta elnyomni.

Amikor a városban jártunk és az utunk a játékbolt előtt vitt, mindig megálltunk a kirakat előtt.

Ott virított a többi játék között álmaim netovábbja, a gyönyörű, hófehér babakocsi, oldalán a kicsi ablakkal.

Vágyakozva néztem, az arcomat az üveghez szorítva, hogy minél közelebb lehessek hozzá. Elképzeltem, hogyha kinyújtanám a kezemet, meg is tudnám fogni.

Egyszer Édesanyámmal valamiért bementünk a játékboltba. Akkoriban még a pultos, kiszolgálós rendszer működött. Álltunk, a sorunkra várva és tőlem két méterre ott álltak sorban a szebbnél-szebb babakocsik.

Néztem őket, és tőlem teljesen szokatlan módon elengedtem Édesanyám kezét. Tettem egy lépést, aztán még egyet... és egyszer csak ott álltam előttük.

Mi lenne ha megsimítanám?... Csak egy pillanatra.... Csak hogy egy kicsit érezzem, milyen lehet fogni.

Emlékszem tisztán arra a pillanatra. Az izgalomtól hallottam saját szívverésemet és éreztem a tenyeremben a fogantyú hűs érintését.

Eltűnt a játékbolt, eltűnt minden... csak mi ketten voltunk én és a babakocsi.

És akkor egy erélyes hang szétzúzta ezt a csodát.

"Kislány! Gyere onnan! Nem szabad fogdosni az árut!"

Ijedtemben egy ugrással Édesanyám mellett voltam. Vadul kalapáló szívvel, kövér könnycseppekkel a szememben vártam, mi következik.

És akkor Édesanyám a kezemet fogva sarkon fordult és sietve kivezetett. Azt hiszem megérezte, hogy itt most egy álom összetört.

Szótlanul igyekeztünk haza felé.

Többet nem kértem a Jézuskát hogy hozzon nekem babakocsit. Ha a városban jártunk, és a játékbolt előtt mentünk el, mindig felgyorsítottam a lépteimet és még a fejemet is elfordítottam, nem akartam látni azt, ami sosem lehet az enyém.

Aztán az élet kárpótolt. Megkaptam a babakocsit...húsz év múlva. És a játék baba helyett, egy igazi gyönyörűség lett a lakója .

Krisztike a kislányunk.

Jelige: Orgonavirág

A hajléktalan

Hosszú szakálla meglepően tiszta volt, ahogy a haja és az öltözéke is. Tegnap kiment a városból, egy elhagyott helyen kimosta a ruháit a patakban és megfürdött. Rég volt része ebben az élvezetben, sokáig tartott a tél. A kellemes melegben fura látvány volt, ahogy vastag lódenkabátjának szárnya a bokája körül csapkodott. Kissé meggörnyedt a vállát húzó hátizsák súlya alatt, de rendületlenül ment előre. Nem nézett senkire, a tekintet nyomot hagy a szembejövőkben. Egy hajléktalanra viszont nem figyelnek. Láthatatlan.

Éhes volt. Tegnap este vendége akadt, megosztotta vele szerény vacsoráját, így reggelire már nem jutott egy falat sem. Dél felé járhat az idő, gondolta, de igazából ez is mindegy. Ugyan mit számít már neki az idő? Nem várják sehol, nem siet sehova, nem hiányzik senkinek. Nem akart most hajdani családjára gondolni, fontosabb, hogy ételhez jusson. Mostantól kettejükről kell gondoskodnia - pislantott hátra a kis szőrcsomóra, aki kitartóan követte, mióta csak hátára vette vagyonkáját. Mindig magával cipelte az összes holmiját. Nem akarta, hogy ellopják, mire visszatér ahhoz a zughoz, ahova elrejtette, meg aztán az sem volt biztos, hogy visszatér oda. Örökös vándorlás az élete, mindig arra megy, amerre éppen kedve tartja. Vagy amerre engedik. Vagy amerre küldik.

Megváltozott a világ. Amíg egykor békésen végigaludhatta az éjszakát egy park kemény padján, ma már egy órát sem tud hunyni, súlyos kezek rázzák fel, és az egyenruhásokkal jobb nem ellenkezni. Tiltja a törvény, mondják, de fura módon azt nem tiltja, hogy neki nincs tető a feje felett. Nem tiltják be az éhezést sem, pedig ha törvény tiltaná, talán nem korogna a gyomra. De korgott, egyre követelőzőbben, így hát megcélozta a közeli lakótelepet. A kukásautó majd csak holnap jön, ha szerencséje van, talál valami ehetőt.

Halk vakkantásra figyelt fel. Pamacs védelmezőn megelőzte, és figyelmeztetően vicsorgott a sikátorban összeverődött társaságra. Dániel óvatosan sandított rájuk, nehogy kihívásnak vegyék a pillantását. Az egyik suhancbanda, akiknek nincs jobb szórakozásuk a védtelenek molesztálásánál. Ezeket nem kell provokálni sem, elég, ha jelen vagy, máris támadnak. Mindenesetre vele rossz lóra tesznek.

Egyikük máris lépett néhányat feléje. Fenyegetőnek szánta a mozdulatot, de a felé vágó szürke tekintet hatása alatt megroggyant a térde. Igyekezett korrigálni, hogy társai ne vegyék észre, mert azonnal odalett volna a tekintélye. Ha nem a szemébe nézett az idegennek, fölényessége visszatért. Zsigereiben kéjes vibrálás támadt, ahogy a hosszú, fehér szakállra bámult. Egyetlen intésére körbevették az öreget a sihederek, a padon reszkető nő érdektelenné vált. Számukra csak a rettegése volt érték, ami megemelte az adrenalinszintjüket, míg bombaként szétrobbant az agyukban.

A vezér dühe a vérnyomásával együtt lobbant egyre magasabbra. Az öregember túl korán érkezett, még mielőtt igazán kiélvezhették volna a nő rémületét, majd életerejének lassú fogyását. A terv szerint a verbális inzultust követte volna egy kis kaszabolás. Kisebb-nagyobb vágások, szúrások, talán egérutat is engedtek volna neki, de szökni nem hagyják, nem hagyhatják, nehogy árulójuk legyen. Megperdült, hogy kését a nő szívébe hajítsa, de az már nem volt sehol. Majd felkutatják, muszáj lesz, mert látta őket. Bár ki hinne egy ilyennek? Most azonban a szakállassal kell foglalkozni. Nagy élvezet lesz letörölni arcáról ezt a magabiztos mosolyt. Hatan egy ellen, nem rossz! Biztos félkegyelmű, különben menekülőre fogná. Sebaj, ha intellektuálisan képtelenség bántalmazni, a fájdalom neki is csak fájdalom, a kín látványa pedig meghozza az imént elmaradt gyönyörüket.

- Megzavartad a mulatságunkat, tata! - vetette oda foghegyről. - Kárpótlásul te fogsz minket szórakoztatni.

- Benne vagyok - válaszolta Dániel lazán, miközben figyelmét megosztotta a hat suhanc között. Látta ellenfelén, arra számított, hogy lassan körbeforogva igyekszik mindannyiukat szemmel tartani. Túl sok karate-filmet néztél, kisapám! - gondolta.

Tudatát már érkezésekor kiterjesztette a testén kívülre. Érzékszervei hihetetlenül felerősödtek. Hallása kiélesedett, s azonnal szelektálni kezdte a számára fontos hangokat. Megnyugodva vette tudomásul, hogy a zaklatott asszony léptei már a két utcával távolabbi macskakövön csosszannak. Körülnézett, miközben befelé figyelt, önmagába, önmagára. Aurája kitágult, környezetének minden rezdülését érzékelte, jobban, mint ahogy a szeme látta volna. Pontosan tudta, melyik támadója hol áll, mit csinál éppen. Egyelőre semmit. Kíváncsian várták vezérük első lépését.

A siheder hátranyúlt, összetekert ostort húzott elő a nadrágzsebéből. Pattogtatott néhányat csak úgy, erőfitogtatásként. Az öreg meg sem rezzent, elnézett valahová a semmibe. Ez felbátorította a suhancot, a biztonságos távolságot épp csak annyira csökkentette, hogy az ostor elérje a szakállast, és odakanyarított. A következő pillanatban erős rántást érzett, az ostornyél kiszakadt a markából, és szinte ugyanabban a pillanatban a szíj szorosan a nyakára tekeredett. Vörös fejjel próbált szabadulni. Vergődése láttán társai egy emberként rontottak a szakállasra. Öt vérszomjas süvölvény tört előre öt irányból. Mégis, mikor áldozatukra vetették magukat, az már nem az öreg volt, hanem a vezérük, akit Dániel egyetlen követhetetlen mozdulattal lendített a saját helyére, aztán közéjük hajította az ostort. A suhanc levegő után kapkodott, de szeme már villámokat szórt. Haragja az égbe szökkent, megkapaszkodott a felhőkben, eggyé vált az odafent sűrűsödő vihar-energiákkal, és visszacsatolódott a testébe.

Hatalmasnak érezte magát, szemben ezzel a törékenynek tűnő, ördögi gyorsasággal mozgó vénséggel. Ösztönei menekülésre biztatták, az egója támadásra. Nem tudta, honnan tudhatta volna, hogy ellenfelét ketten is segítik. Egy tiszta gyermeklélek, aki immár a részévé vált, és egy asszony szelleme, akit egykoron egy hasonló utcai banda kergetett a halálba. A suhanc fölényesen ugrott előre, de lendülete megtört egy tenyérélen. A gégeporca megroppant, szeme fennakadt, zsák rongyként rogyott össze. Egyik társa kificamodott vállal zuhant mellé, a másik vérző orrát fogva átkozódott, mire kapott még egyet; a többi megfutamodott. Dániel nem üldözte őket. Odafüttyentette a kutyát, vette a hátizsákját és eltűnt a környékről.

Pamacs beszaladt a parkba. Dániel óvatosan körültekintve lépett a bokrok közé, bár érzékei nem jeleztek veszélyt. Egy rántással feljebb igazította hátizsákját. Újdonsült barátja fától fáig szaladva szimatolt, néha visszanézett, követi-e, aztán egy megfelelőnek ítélt helyen elvégezte a dolgát. Kapart egyet, de még nem vágyott pihenni, futott tovább.

A park túloldalán széles út húzódott, még így kora este is nagy forgalom zsongott rajta. Két kereszteződés között bukkantak ki a bokrok mögül. Pamacs egyenesen az autók közé trappolt. Dániel kiáltását elnyomta a fékek csikorgása, a hirtelen kormánymozdulattól megpördülő autó összecsattanása a szembejövővel. Pillanatok alatt torlódott fel a kocsisor, a türelmetlen dudakoncert bántotta érzékeny fülét. Pamacs ártatlan pofával, de sértetlenül bámult a másik oldalról. A vétlen autóból fehér inges, napszemüveges, tagbaszakadt fickó ugrott ki.

- Szőke! - kiáltotta félreérthetetlen hangsúllyal, amint meglátta a reszketeg lábbal és vérző fejjel előkászálódó nőt. Bőszen körbekaszált a karjával. - Látja, mit csinált? Minek az ilyennek jogosítvány? Egy szőkének véletlenül sem adnék, főleg, ha még kékszemű is! Maradt volna a fakanál mellett! Maga...

- Indulnunk kellene, Béla - hallatszott a kocsi belsejéből egy halk hang.

- Kellene, főnök, de ezzel a ronccsal nem megyünk sehova - rúgott bele a gumiba mérgesen. - Összetört az eleje, elfolyt a hűtővíz. Meg el is késtünk már, itt a rendőrség - tette hozzá halkabban. - Pucoljunk! - tépte fel a hátsó ajtót, kirángatta a benn ülőt, aki egy fekete diplomatatáskát szorongatott a kezében. - Futás!

Mit sem törődve az elhallgató szirénával és a bámészkodókkal, eltűntek egy kapualjban. Nem látta őket más, csak egy fekete szőrcsomó és egy szürke szemű hajléktalan.

Dániel komótos léptekkel vágott át az úton. A nőnek nem esett komoly baja, de az a pár csepp vér elég volt, hogy az összes tekintetet magára vonja, így őrá nem figyelt senki. Halkan füttyentett a kutyának és belépett azon a kapun, amely mögött a két menekülő eltűnt. A hatalmas parkoló a másik utcára nyílt. A napszemüveges már betörte egy ezüst Ford ablakát, most a zsinórokkal babrált. A másik férfi a kocsi mellett telefonált.

- Nem akarom átverni! - próbált visszafojtott hangon kiabálni. - Nálam van a pénz, el is indultunk, de a park mellett belénk jött egy liba... A francba! Ha nem hiszi, nézze meg a híradót! - csattant fel, aztán gyorsan visszavette a hangerőt. Rápillantott a rongyokba burkolózott hajléktalanra, aki igyekezett észrevétlenül elsomfordálni mellette. Nem törődött vele, mert az sem mutatott érdeklődést irántuk. - Nem, nem szóltunk a rendőröknek, leléptünk, mire kiérkeztek, de kell még egy óra, míg odaérünk... Fél óra? - kérdőn nézett a sofőrjére, aki rábólintott, és felberregett a motor. - Rendben, ott leszek. Beszélhetnék vele? ... Csak egy szót, kérem!

Dániel megállt nem messze tőlük, lehajolt a kutyához, úgy simogatta, mintha semmi más nem érdekelné a világon. Tisztán hallott minden szót, azt is, amit a vonal másik oldalán mondtak. "Apa! Apa!" - sírt egy vékony hang. Nem tudta eldönteni, kislány vagy kisfiú. - "Nagyon félek, gyere értem!"

Dániel szíve összeszorult. Eszébe jutott az éjszaka, amikor a vihar felébresztette a kislányát. Villámok szaggatták az égboltot, a felszabaduló hatalmas energiák dörrenése időről időre megrázta a házat. "Nagyon félek!" - sikoltott Míra a takaró alatt reszketve, és sírva bújt hozzá, amikor belépett a szobájába. Akkor megfogadta, soha nem engedi a lányát bántani. De aztán jött egy nála erősebb hatalom, és ő nem tudta megvédeni Mírát. Életében először tehetetlen volt.

Megint ökölbe szorultak az ujjai, mint már annyiszor az eltelt évek alatt.

És megint kibuggyantak a könnyei, mint már annyiszor az eltelt évek alatt.

Felállt, szürke tekintete összekapcsolódott a telefont szorongató férfiéval. Kipislogta szeméből a könnyeket, határozott lépésekkel a Fordhoz ment, kinyitotta a csomagtartóját, és belemászott. A másik férfi némán rácsapta a tetőt és beült.

- Menjünk! - utasította a sofőrjét.

Egy rég elhagyott, háromemeletes ház előtt álltak meg. Főnöke utasítására a sofőr belülről nyitotta a csomagtartó reteszét, amit csak egy halk kattanás jelzett. Dániel meglapult, míg azok ketten a megbeszélt jelet koppantották a kapun. Pisztoly bukkant fel a nyílásban, aztán egy álarcos fej. Márton felmutatta a táskáját. Az álarcos egy kézmozdulattal betessékelte az érkezőket, körülnézett, és becsukta utánuk az ajtót.

Dániel kivárt egy percet. Ráhangolódott a környezetére, beazonosította a hangokat. Kifinomult érzékei jelezték volna, ha egy ember lélegzik a közelében, de nem észlelt semmi gyanúsat. Kikukucskált. A szomszédos udvart kidőlt-bedőlt palánk vette körül, odabent törmelékhalmok magasodtak, melynek belső, megvilágítatlan oldala tökéletes rejtekhelyet kínált. Óvatosan kimászott a kocsiból, hangtalanul lenyomta a csomagtértetőt, aztán besurrant a félig nyitott kapun. Ismerte a környéket, néha-néha eltöltött itt egy éjszakát, ha épp rásötétedett. Tudta, az udvarról vezet egy lejárat a pincébe, az épületben pedig nincsenek ajtók. Ami a hajdani berendezésből még használható volt, rég széthordták a környékbeliek. A bejárati ajtót csak azért kímélték meg, nehogy másnak is eszébe jusson körülnézni odabent.

Dániel alaposan átvizsgálta az udvart, benézett a törmelékhalmok mögé is, ahol egy fekete Audit talált. A motor még langyos, az ajtói zárva, nem őrizte senki. A lejáróhoz osont, aztán az üres pincén át a lépcsőhöz óvakodott. A fordulóban egy álarcos őrködött, kezében hanyagul lógott a pisztoly, befelé fülelt. Hangtalanul vált meg az eszméletétől. Dániel földre kísérte az összerogyó alakot, megkötözte, leragasztotta a száját, aztán átlépett felette. Faltól falig surrant a távolabbról szűrődő hangok irányába. Egy nagyobb helyiségben négy fegyveres férfi állt. Nem viseltek álarcot; rossz jel. Előttük Márton feltartott kézzel, közöttük a földön nyitott diplomatatáska vastag pénzkötegekkel, egy kisírt szemű kislány, aki futott volna az apjához, de tartották a grabancát, és Béla ájultan. Az egyik fegyveres Mártonra fogta a pisztolyát.

- Köszönöm! Magára már nincs szükségem - mondta, és célzott, de lőni nem maradt ideje. Dániel úgy vágódott közéjük, mint egy élő kézigránát. Kitépte a gyereket a gengszter kezéből, az apjához tolta, aki azonnal a földre nyomta és a testével védelmezte. Körülötte csontok törtek, vér fröccsent szanaszét, de ő csak azt a szürke szempárt látta, amelyik ott a parkolóban összekapcsolódott a lelkével.

Mélyről jövő hittel bízott az ismeretlenben. Biztos volt benne, hogy isten meghallgatta az imáját, és ezt a látszólag törékeny vénembert küldte segítségére. Csodálattal nézte precíz mozdulatait, melyekkel lefegyverezte és ártalmatlanná tette a zsarolókat. Amikor az egyik férfi tompa puffanással landolt éppen mellettük, gondolkodás nélkül rávetette magát, és addig verte a betonhoz a fejét, amíg elalélt. A közben magához térő Béla segítségével megkötözték az összes gengsztert. A kislány hüppögve kéredzkedett apja karjába.

- Nem tudom, ki maga, de nagyon köszönöm a segítségét - szólt Márton a szakállashoz.

- Hogyan tovább? - tette fel a logikus kérdést Béla.

- Két lehetőségük van - felelte Dániel. - Vagy hívják a rendőrséget, vagy fogják a pénzt meg a gyereket, ezeket meg itt a sorsukra hagyják.

- Minthogy nincs rejtegetnivalónk, ezek viszont újra megpróbálhatják: rendőrség - biccentett össze a két férfi. - De magát is keresni fogják.

- Keressenek csak. Én már rég meghaltam ennek a világnak.

- Van valami, amiben én segíthetnék magának? - kérdezte Márton.

- Talán... - pillantott a pénzre a szakállas. Márton felemelt egy köteget és felé nyújtotta. Dániel egyetlen bankót vett el belőle. - Vacsorára. Köszönöm.

Megpöccentette képzeletbeli sapkájának szélét, és elment. Hallotta, hogy Márton telefonál. Nincs sok ideje, a közelben van a rendőrőrs. Pamacs az autó mellett lihegett. Dániel kivette a zsákját a csomagtartóból, és a felhangzó szirénákkal ellenkező irányban eliszkoltak.

Sikerült egy sötét zugot találni a park mélyén. Miután megették a vacsorájukat, Dániel elhelyezkedett, a kutyát óvatosan magához szorítva. Aztán hagyta, hogy az álom lezárja a szemét, pedig tudta, pontosan tudta, ilyenkor előjönnek a nappal elnyomott gondolatok, a tudata legmélyére száműzött emlékek. Hánykolódni fog kínjában, fájdalmat okoz majd minden kép, ami felmerül a mélyből, mégis engedi, engednie kell, hogy egy szökőár sebességével és kíméletlenségével elborítsák az elméjét.

Tavasz volt, az utcán sétált csinos feleségével és ötéves, gyönyörű lánykájával. A fák már virágba borultak, az ablakpárkányokon is megjelentek a muskátlis cserepek, nyáriasan meleg szél fújt. Az ég káprázatosan kék, de délen fehér báránykák tömörültek egyetlen hatalmas, egyre sötétedő viharfelhővé. A villám a semmiből érkezett és oda távozott. Nem hagyott maga után semmi mást, mint egy gyermek halott testét.

Azon a napon az ő lelke is meghalt. A pici fehér koporsó mellett állva, sírni képtelenül szorongatta felesége jéghideg kezét. A gyászoló rokonság, ismerősök, barátok fekete masszává olvadtak össze a szeme előtt, tudata beszűkült. Kalapált a szíve, az ereiben zúgó vérfolyam lüktetése a dobhártyáját szaggatta. A pap hangja először elmosódott, értelmetlen mormogássá vált, majd egyre inkább bántó dübörgéssé vadult. Úgy érezte, szétrobban az agya, nem bír több ingert befogadni. Ájulás kerülgette.

Akkor látta meg őt. Míra ott állt a koporsó mellett. Angyalarcát szőke, göndör haj keretezte, hatalmas, égkék szemét apjára szegezte. Ajka körül finom mosoly játszott, amikor hívogatón felé nyújtotta a kezét. Aztán, anélkül, hogy mozdult volna, lassan elemelkedett a földtől, alakja megnőtt, de szét is foszlott azonnal. Dániel úgy érezte, kislánya megölelte őt búcsúzóul. Tévedett! Míra eggyé vált vele, és magával hozta a mindenség összes rejtett tudását. Azóta járja az utcákat...

Jelige: kerekes

Töprengek

Mécs László emlékére


Az őseink, akiknek nem volt mentsvár a szegénység,

a meddőnek tűnő harcot, méltósággá emelték.

Nem kérdeztek, nem átkoztak, fogukkal erősen tartották a szót,

a hitük énekelt az éhező gyermeknek esténként altatót.

Ők miben hittek? Ők hogyan lázadtak?

Mitől lettünk mostanra mi fáradtak?

Az idő merre megy? Előre? Hátra?

Merre vezet a fejlődés spirálja?

Merjük tudni az igazat, a valót?

Jó az, ha az érzések eldobhatók?

Elég-e, ha tudjuk, ha elmondjuk a választ, tovább tántorogva?

Orrunk alá dörmögünk és bölcsnek hitt eszméink közt kódorogva,

lelkünk hiába szeretne eleget nevetni, szeretni, sírni,

nekünk sikerül e majd egyszerre vád- és védőbeszédet írni?


Budapestről álmodom

Miért is nem mentem Angliába, Amerikába?

Miért is nem lettem pénzes és gazdagabb sokkal?

Miért is tengődöm itthon mint egy picike, kába

remete. Tűröm, hogy vernek képzelt ostorokkal?

Mert most még Budapestről álmodom.

Lehet, hogy még ehhez sem voltam elég erős, bátor?

Lehet, hogy a gyávaság, lusta kényelem vezet?

Lehet, hogy erősen félek az idegen világtól?

Vagy valami bizonytalanság gátol? Meglehet.

Én most még Budapestről álmodom.

Az őseim messzire Ők miért nem tántorogtak?

Őket mi tartotta, a Duna és Tisza közén?

Ínség, háború, gyerekhalál és csendben morogtak,

harangot hallgattak némán az eperfa tövén.

És most is Budapestről álmodom.

Láttam Párizst, Pozsonyt, Hágát és Quedlinburgot,

Versailles-ban kertet, Moszkvában hagymakupolát,

Schönbrunn-ban hintókat, de nem tették rám a hurkot.

Álmomban mindig a Margit hídról néztem a Dunát.

Én most is Budapestről álmodom.

Álmomban, ébren, nekem Ő akkor is a legszebb,

és mindegy, hogy jobbról mindegy, hogy balról éltetik,

lózungok sem tudják lehorzsolni gyémánt-ékeit,

mert mindig visszhanggal, szépséggel magyarul felelnek,

az esztelen, a bárgyú rombolásnak.

Én igazán csak itt látom szépnek a kerteket,

a kopott házak lelkét, ahol emberek élhetik

a reménytelenséget, a reményt, a csodát, ez itt

a csend, a zaj, a nyugalom, egyedül itt lehet

fénye a Várnak, medre a Dunának

Ez a szülővárosom, itt élek én, a családom.

Itt voltam iskolás, itt voltam boldog és gyermek,

előfordult, hogy megkönnyeztem, ha néha megvertek,

de azóta is naponta ezerszer megáldom,

a telet, a nyarat, az emlékeket.

A városok amit láttam, lehet hogy nagyobbak,

csillogók, vagy kisebbek, díszesek vagy szerények,

de nekünk ez az otthon, lelkeddel te is eléred

bárhová húz, bárhová rángat, csalogat vagy vontat

a kényszer, mohóság, vagy a kényelem,

nekem ez itt az életem,

Én most is Budapestről álmodom.

Jelige: "Középső út"

Misztikus vízió

Jéggé fagyott fák koronájánál

valami suttogás lebegteti szárnyait.

A szitáló csendben, messzi távolból

sejtelmes hangok szólítanak.

Sűrű, méla, fekete éjszakában

a Hold ezüstje csordul le,

figyelmem odaszegezve.

Titokzatos éjszakában felszálló köd

éteri fátyla mögül, felsejlik sudár alakod.

Gyöngyszemeid mélységében elmerülök,

szemem káprázik, beszívja lényed.

Őrizlek, bezárlak, féltem e misztikus pillanatot,

magamban elrejtelek, nehogy ismét elveszítselek.

Úgy óvlak, mint gazdag a legféltettebb kincsét,

hisz e szeretet lángjának minden fénye,

érintése, varázsa megismételhetetlen.

Igen...!

Meddő évek teltek, elvesztek féltő ölelések,

tűnő hétköznapok, a lélekre olvadt magány

kicsordult, mert a lét üressége túlnő

e pillanatvarázs misztikumán.

Leomló sötét éjbe fullad a Hold,

gyászos ezüstbe vonja a mélysötétkék eget,

s lassan beszövi a füstszínű felhőket.

Pirkad! Feldereng a hajnal vibráló fénye,

e káprázatos misztikus vízió

kis időre lecsillapította heves lelkem,

végső megnyugvást csak a menny teremthet.


Kitárt szívvel

Tekintetében távoli fény ragyog,

szeretve szolgál,

mennybéli lénye nyugalmat áraszt,

segítőkész, soha el nem fárad.

Sértő szavak, mint süvítő ágyúgolyó

suhannak át rajta, leperegnek róla,

mint omladozó imaház faláról

a máló malter, megsérteni Őt nem lehet,

énje testtelen fénylény.

Mindenhol jelen van.

Gondjaim, bánatom, örömöm

vele megoszthatom,

rögös útakon átsegít,

lehetetlen és megoldhatatlan

számára nincs.

Olykor erőm belőle merítem,

vállamra veszem testvérek terhét,

s szent lába elé teszem.

Mindenért hálát adhatok neki,

létezése bizonysága imáim meghallgatása.

Ó, Mindenható!

Derűs, borús, örömteli, bánatos,

olykor szenvedő napjaim,

életcélom eléréséhez segítenek,

hisz' mindezért hálaéneket dalolhatok,

szívem minden melegével átölelem Őt

napjaim minden másodpercében.

Jelige: Angyal Bella

Drágakő

Karjaimban szabadon tartlak,
S ha majd egykor visszaadlak,
Tudd, őriztelek, mint egy kincset,
Lábadra nem téve bilincset!

Könnyek árán magasba emeltél,
Szívembe szerelmet leheltél.
Drágakő vagy kicsiny életemben,
Csoda, varázslat édenemben.


Emlék


Kiüresít emléked,

míg máskor ölel...

néha betakar,

majd földhöz szögel.

Olykor békét ád,

s én fürösztöm lelkem;

szerelmes múzsám,

melyet viseltem

életen át büszkén,

most lelkem fosztja,

hogy újból betakarjon,

mielőtt vérem ontja.


Ajándék


Néha folyt az érzés,

nehézkes a légzés...

elbúcsúznak a jók,

távoznak az álmodók,

kik mertek szeretni,

a sötétben nevetni.

Ajándék az élet,

mégis fájdalmad véded;

vágyaktól mentesen

a csend is nesztelen...

hitünk mélyen alszik,

s az élet elviharzik.


Anyám

Osztoznék az életen,

vigyáznék rád éberen;

mint te huszonnyolc éve,

méhedben körbevéve

öleltél szeretettel,

fizetve életeddel.

Rég nem vagy velem,

játszik képzeletem...

a bú sosem apad,

csak a fájdalom tapad

minden lélegzethez,

hasogató lélekhez.

Szárnyak emelnek,

könnyek erednek...

a múlt temet mélyre,

a feledést tökélyre,

a vágyakat álmokká,

a bút szilánkokká

én magam tettem,

midőn belevesztem.

...elmentél egyszer rég,

látlak majd egyszer még..

Jelige: hinta


DÉLIDŐ

Dél van.
Délben dél van,
dél délben van.
Dél előtt délelőtt,
dél után délután van.
A dél délben dél,
délben dél a dél.
Délelőtt délelőtt,
délután délután van.
A délelőtt délelőtt
délelőtt, délután
délután a délután.
Dél van,
a délelőtt véget ért.
Dél van,
a délután vette kezdetét.
A délelőtt délelőtt,
a délután délután lett,
indul tovább az idő
előre.
Hol volt, mi volt
a délelőtt
délelőtt előtt,
a délelőtt
honnan jött?
Hol lesz, mi lesz
a délután
délután után,
a délután
hová lesz?

ITT ÉS OTT

Kimegyek a szobából, bemegyek a konyhába,
bent vagyok a konyhában, kint vagyok a szobából.
Kint vagyok a konyhában - ezt bentről, a szobából látom,
látom innen, a konyhából, hogy nézem magam a szobából.
Itt vagyok a konyhában, ott vagyok a szobában.
Ki jött ki ide a konyhába? Ki maradt ott a szobában?

CSIGAALAK

A csigaház csavarodik,
körbe-körbe tekeredik,
de mikor körbeérkezik,
a kör nem a körbe érkezik.
A csigaháznak csigaalak
alakja van, a csigaalaknak
a csiga alakja az alakja.
Csigaalak a csigaalak,
a csigaalak csigaalak.
A két csigaalak
egy csigaalak,
egy csigaalak,
és mégsem ugyanolyan.

HINTA

Idefent - odalent,
idelent - odafent.
Felülről lenézek,
alulról felnézek,
most a föld,
most az ég
közelít felém.
Hátra és előre
döntöm a törzsemet,
karomat-lábamat
kinyújtom, behúzom,
kinyújtom, behúzom.
Visz a lendület,
érzem magamon,
lobogó hajamon,
hogyan gyorsulok,
repülni akarok,
mint a madarak:
szállni szabadon
mélybe és magasba!
Felülről lefelé,
alulról felfelé!
Idefent - odalent,
odalent - idefent.

Jelige: Zsóbaba

Feszület

Leírom neked, hogy megmaradjon,

ha nem leszünk, legyen emlékezet,

gyermekeink is tudják, hogyan nyújtottad egykor a kezed.

Életünk utolsó pillanata volt - első is egyben.

Fájdalom nem sírt fel lélekben-testben.

A vágy alkotott - ma már tudom meddő kéjt csupán - majd megölt...

Csönd volt, a világ eltávozott, mikor kéz a kézben álltunk a feszület előtt.


Reggel

Ma korán ébredtem, te fent voltál már.

Elnéztem alakod, ruhád, kis szobád,

térülsz-fordulsz, a teát hogy készíted,

öltözöl, serénykedsz, mihez fog két kezed.

A szekrényben csendbe zárva kanalak, bögrék a félhomályba'.

Felkeltem, halkan melléd léptem.

Hajad simítottam, kebledhez értem.

Lágy volt, épp álmából ébredt

Tétován takartad meztelenséged.

Egy csókra vártam,

te úgy tettél a félhomályban, mint ki adna

de még vár.

Én, mint rablólovag

- elloptam csókodat.

Ajkad íze fanyar keserű,

szomjas számnak áztató nedű...

A kinti világ lassan ébredt

a barkafűz, a szederinda

aludtak még összebújva.

Csillogott a fákon a kéreg,

teáztunk mi is álmukba gyúrva.

Magasan a föld fölött

választanom kellett közted és Te között.


A bolond titka

Hangtalanul jön az este

Vaksötétben vak megleste.

Fekete festékkel felírta,

így tudtam meg mi a titka:

Őszi köd az lomha medve.

Süket ember rikoltozta

Némaságba burkolózva,

romok között, mert ráleltem

nem volt ott más, csak mi ketten

míg kibökte, kikotyogta:

Halkan ciripel a bolha.

Alvajáró héthatáron

mert szemére nem jön álom

Belopózott a bozótba,

elszenderült, megálmodta

megpihent, mint zsák a foltban.

Míg ő aludt, én kitudtam:

Puha párna az éjszaka.

Kelmefestő, álomfejtő,

én mondom el, míg nem késő,

egyszer jártam ménesben,

barátommal négyesben

bokor alatt hangyaboly

vadlesen, a méhesben

pára szitált fenn a hegyen

tudat alatt emlékezem,

mert hályogtól nem láthatom,

nem láthatom fényes napom.

Dobhártyám már rég meghasadt

nem hallhatom a hangokat.

-de szívemmel látom, érzem

nyitott szemmel alszom ébren,

hangtalanul hallom is, ahogy sodorja a víz,

szél borzolta út nyomán, a

por lepte Szaharán.

Lehull szememről a hályog,

a fülemmel újra hallok,

a világnak kikiáltom:

Felébredtem! Rádtaláltam!

barlangban és hóhatáron,

tág mezőkön...

...mezítlábas éjszakákon

elrejt álmom.

Jelige: evlynroe

Életen át

Szeretek itt lenni. Ez a hely békés, csendes, soha nem zavar meg minket senki. A hatalmas, öreg fenyő is pont úgy tökéletes, ahogy van, hiszen nyáron árnyékot ad, télen elfogja a süvítő szelet. A törzse jó erős, így bármikor megkapaszkodhatok benne, ha megbotlanék, de arra is jó, hogy nekitámaszkodjak, ha már elfáradtam. Az egyetlen, ami talán hiányzik innen, az egy pad. Néha már érzem, hogy nehezen bírnak el a lábaim, ha túl hosszúra nyúlik az idő, amit itt töltök veled.

Mindegy, nem panaszkodom, inkább csak állok tovább, csendesen, és bámulom az arcod. Soha nem fogom megunni ezt a látványt. Sokan mondják, hogy a külső nem számít, nem azt kell szeretni, hanem az a fontos, ami belül van, az ember lelke, a valódi mivolta. És én ezzel egyet is értek, de... de baj, ha azt mondom, hogy igenis, én szerelmes vagyok a látványba is? Hogy tetszel nekem, az arcod, a hajad, a tekinteted? A szád, ahogy finoman mosolyra húzod?

Csak bámullak. Szeretem nézni, ahogy a szemöldököd szinte teljesen egyenesen feszül szürke szemeid fölött. Szeretem nézni a hosszú, nőket is megszégyenítően göndörödő szempilláidat. Szeretem, ahogy az ugyanolyan sötét árnyalatú hajad kusza tincsei belelógnak a homlokodba, néhol annyira zabolátlanul, hogy még a szempilládba is képesek belekapaszkodni. Az arccsontod a szöges ellentéte a jámboran csillogó szemeidnek, azok igazán férfiasan merednek előre, akárcsak az orrod, az állad íve. Szeretem nézni az arcodon sötéten átütő borostát. A két-két gödröt az ajkaid mellett. Szeretem a szádat, azt, hogy senkiére sem hasonlít, és azt, hogy mindig látom rajta: boldog vagy.

Hát baj ez, hogy én szeretem nézni az arcod?

Persze mögé látni, ismerni téged még csodásabb. Ott sejlik fel a valódi szépség, ehhez nem fér kétség.

A nyugalmad, a türelmed, a tudásvágyad. Az egész szeretettel teli lényed az, ami egy életre magához láncolt engem, és nem engedett mozdulni. Abban a csodában részesítettél, hogy megtapasztalhattam, mi az igaz szerelem. Tudom, hogy senki mással nem éreztem volna ezt, és tudom, hogy jól döntöttem, amikor lehorgonyoztam melletted. A te lelked igazán tiszta, és arra méltó, hogy szeretve legyen. Megtanítottad nekem, mi az a tisztelet, aztán azt is, mi az a kitartás. Megtanítottad nekem, mennyire lehet szeretni a művészeteket, az irodalmat, a zenét.

Nézem az arcod, és arra vágyom, hogy most azonnal, itt, a fenyőfa tövében gitározni kezdj nekem, dúdolj hozzá, hogy én elmerülhessek a zenében, hogy körüllengjen a hangod. Vágyom rá, hogy most ne csak nézzelek, hanem meg is érintselek, először csak finoman, lassan, aztán akár buján is; mindegy, csak fogjuk egymást! Annyira akarom!

Nézem az arcod, belemerülök a rám meredő tekintetedbe.

Bár kisöpörhetném a szemedből azt a kusza tincset.

Mélázásomból gyermekhangokra riadok fel, kicsit még mérges is vagyok, amiért megzavarnak. Nem sokszor járunk így, de néha azért megesik. Egyre közelednek, de én nem akarok róluk tudomást venni, inkább csak nézlek tovább.

- Anyu, anyu, nézd azt az öreg nénit! Miért ácsorog ott egyedül? - kiabál a vékony gyermekhang.

- Cssss, halkabban, kincsem! Nem tudom... de menjünk tovább, gyertek! Ne zavarjuk. Nem illik.

Nagy nehezen elfordítom a tekintetem az arcodról, a távolodó alakok után nézek. Egy nő sétál, körülötte, a betonszegélyek és boltozatok közt vidáman ugrándozva két kisgyermek halad. Alig észrevehető irigység támad a szívem tájékán, ahogy a kisfiúk után bámulok, egy másodpercig dühöt érzek, amiért én nem lehettem részese ennek a földi csodának, amit úgy hívnak: anyaság... de aztán újra feléd pillantok és az érzések azonnal szerelembe csapnak át.

Nézem fiatal, egészségtől és erőtől csillogó szemeidet, aztán ujjaimat az arcképed melletti, kőbe vésett feliratra fektetem. Kézfejem öreg és ráncos, bütykeim göcsörtösen meredeznek napszítta, vén bőröm alatt.

Kiss György

élt 25 évet

béke poraira

- Holnap visszajövök, szerelmem - suttogom a megfakult, szürkés fotónak, aztán hátat fordítok, és tölgyfából faragott botomra támaszkodva elindulok hazafelé.

***********

Háromszínű lelkek

- Hé, Csílár, add már azt a zöldséget! - szólt rám Gergő hangosan. - Már vagy tíz perce csak bambulsz.

- Ne haragudj, csak elgondolkoztam - feleltem szárazon. - Mindjárt kész vagyok.

Villámgyorsan szelni kezdtem a sárgarépákat, éles késem hangosan csattogott a tükörsima, saválló konyhapulton. Az egész, hatalmas konyha egy ezüstszínben pompázó, műtőasztal-tisztaságú cellaként ölelt körbe engem. Fuldokoltam a falai közt. Pár perc alatt felaprítottam a petrezselymet is, aztán háttal a hatalmas hűtőszekrénynek dőlve próbáltam megnyugtatni egyre inkább háborgó gondolataimat. Lehunyt szemhéjam mögött újra és újra felsejlett egy hófehérre meszelt falú, palatetős ház, mellette tyúkudvarral, körülötte virágpalástba bújt gyümölcsfákkal. Szinte még a föld illatát is éreztem.

A szememet maró könnycsepp megállíthatatlanul tört utat magának. Kézfejemmel gyorsan letöröltem, mintha szégyellenem kellett volna, hogy le akar gördülni az arcomon.

- Hazamegyek - szakadt ki belőlem, mire Gergő értetlenül nézett rám.

- Rosszul vagy?

- Igazából nem - feleltem, miközben próbáltam kibújni a kötényből, amit még pluszban az egyenruhám elé kötöttem.

- Akkor maradj veszteg, és dolgozz! Még van vissza két óra a műszakból. Utána visszamegyek veled én is a szobába, aztán pihenünk egyet.

- Nem, Gergő. Amikor azt mondtam, hazamegyek, nem úgy értettem, hogy felmegyek a szobánkba. Hanem úgy, hogy HAZA megyek.

Gergő kezében megállt a kés, kezeit beletörölte az uniformisába, miközben felém fordult. Döbbenet ült az arcán.

- Ezt meg hogy érted? - kérdezte halkan.

- Úgy, ahogy hallottad. Nem bírom itt tovább. Haza akarok menni. Most azonnal.

- Te megőrültél? Mégis mihez kezdesz otthon? Egy vagyont keresel itt. Jó helyed van. A főnök is kedvel, megbecsüli a munkádat.

- Nem érdekel - suttogtam, közben egyre kisebbre hajtogattam a hotel emblémájával díszített kötényt, amiből közben sikerült kibújnom.

Gergő szemei hatalmasra kerekedtek, és hogy nyomatékosítsa nemtetszését, erőteljesen rázta a fejét.

- Minek mennél haza? Épp most, amikor azok a semmirekellők vannak hatal...

- Elég! - emeltem fel mindkét kezem, mintegy megálljt parancsolva a kibuggyani készülő szavak áradatának. - Nem érdekel. Engem nem érdekel, hogy ki van hatalmon. Nem érdekelnek a pártok, nem érdekel a politika. Csak az érdekel, hogy muszáj hazamennem.

Csend telepedett a konyhára. Örültem neki, hogy ma csak ketten dolgoztunk, nem lett volna kedvem hozzá, hogy az osztrák kollegáinknak tolmácsoljam szóváltásunk okát. Hagytam, hogy Gergő megeméssze az elmúlt három perc eseményeit, csak aztán kezdtem beszélni.

- Amióta itt vagyunk, minden éjszakát végigsírok. Hiányzik az édesanyám. Hiányzik a falusi házunk, hiányzik a táj, a friss levegő...

- Ugyan már - vágott közbe Gergő, és láttam rajt, hogy nem érti, miről beszélek. - Este lemegyek veled a parkba sétálni, miután végeztünk. Szívhatsz itt is friss levegőt. Az anyukádat meg felhívhatod. Ott a messenger, órákig beszélgethetsz vele.

- Nem - ráztam a fejem, arcomon közben szomorkás mosoly terült szét. - Nem hiszem el, hogy te nem érzed. Nem hiszem el, hogy te nem látod! Itt minden annyira más, mint otthon.

- Persze, hogy más. Itt nem kell azon gondolkoznom, hogy miből húzom ki a hónap végéig - nevetett fel gúnyosan Gergő.

Először úgy gondoltam, nem magyarázkodom. Elvégre nem tartoztam neki semmivel, csak haverok voltunk, akik egy szerencse - vagy szerencsétlenség - folytán ugyanabban a tiroli hotelban kaptunk munkát. Egy jobb élet reményében jöttünk. Mindent gondosan elterveztem, mielőtt idejöttem, számításokat végeztem, előre örültem a rengeteg pénznek, amit ígértek - és amit meg is kaptam minden hónapban. Csak egyetlen dologgal nem számoltam. Egy dologgal, amiről korábban csak hallottam, amiről talán el sem hittem, hogy igazán létezik: a honvággyal.

Nagyot sóhajtottam, aztán mégis beszélni kezdtem. Nem magyarázkodni, csak beszélni.

- Nem hiszem el, hogy te nem érzed. Magyarországon még a levegő is más. Más érzés a tüdőmnek, amikor teleszívom vele. Más ízű a víz, más a kenyér, más a gyümölcs. Mintha más Nap érlelte volna. Finomabban simogat a napsugár, másképp borzolja össze a hajam a szél! Más a táj, szebbek a lankák, frissebb az eső! Még a búzakalászok is másképp lengedeznek a szélben! Szebben énekelnek a madarak! Otthon más íze van a szeretetnek is! És más illata a barátságnak! Otthon érzem, ahogy láthatatlan gyökerekkel kapaszkodni tudok a földbe! A MAGYAR földbe! - könnyek csorogtak az arcomon, de nem töröltem le őket. Többé már nem. - Nem kell a pénz. Inkább eszek esténként zsíros kenyeret lila hagymával, amit a mama hoz be frissen a kertből. Inkább iszom a csapvizet. Inkább dolgozok keményebben, hogy boldoguljak, de haza kell mennem. Ott akarok élni, ahol az emberek lelke piros-fehér-zöldben lobog, ahol mindenki folytatni tudja azt a mondatot, ami úgy kezdődik: talpra magyar...

- Hí a haza - suttogta Gergő, hangja megbicsaklott a feltörni készülő könnyeitől.

De én még folytattam.

- Hiányzik anyu! Hiányzik az öcsém! A nagymamám. Nem érdekel a messenger, nem beszélgetni akarok velük, hanem átölelni őket, aztán csendben ücsörögni velük a diófa alatt és hallgatni a tücsköket, ahogy napnyugta közeledtével előbújva rázendítenek. Csak békésen üldögélni akarok velük, beszívva közben a magyar levegőt, kortyolgatva egy kupica magyar pálinkát, és várva az éjszakát, amit végre nyugodtan, a szülői ház szobájában végigalhatok.

Könnyeinken keresztül egymást bámultuk.

Vánszorogtak a másodpercek, de nekem már nem fájtak. Mert döntöttem. Tudtam, hogy hazatérek. Gergőhöz léptem, átöleltem a nyakát, arcomat könnyáztatta arcához simítottam.

- Nem akarok sírni többé, amikor meghallom a Himnuszt - súgtam a fülébe. - Engem hív a hazám. Bármilyen nehéz is ott. Csak ott van helyem.

Elhúzódva a szemébe néztem, és láttam benne a felismerést. Láttam benne visszatükröződni a saját piros-fehér-zöld lelkemet. És előre láttam, milyen szavakat fognak formálni az ajkai, amikor megszólal.

- Én is megyek...