Beérkezett pályaművek 2


Jelige: Boróka

Először

Tagadod, de a szó most idegen, koravén.

Buta próba ez. Én nem akarom soha már,

hogy az arcod előttem letagadja ha bár-

mit is érzel, a rosszat, ami fáj feketén.


Tudom én, hogy az álom rohanó szekerén

nem ülünk ugyanúgy. De ha együtt, a határ

sose fut kezeink közt. - Gyere, csapj oda már

a lovaknak, a Földre lemegyünk: Te meg Én.


Tagadod, de a szó már idegen, nem elég.

Suta mozdulatokba gabalyodsz, mosolyát

elereszti a szád és szemed ég - Ide nézz!


Neked írtam e pár sort. Veled újul e kéz.

Soha mást. Soha így. - No, gyere csapj oda hát

a lovaknak - Irány, most repülünk: Hol az ég?!

________________________

Taps

A függöny fölmegy.

-----------------------------

házak, házak.

iskolák, gyárak, kórházak,

utcák, utak,

műemlékek, hajók, hidak,

ligetek, fák, terek, gyepek,

szobrok, képek, építmények,

autók, buszok,

villamosok,

kerékpárok, motorok,

virágok, kertek,

boltok, üzletek,

emberek;

nők, férfiak, gyerekek,

beszéd, sírás, öröm, jaj,

építkezés, bontás, ricsaj,

nyüzsgés, csönd, forgalom,

munka, ünnep, nyugalom.

  • - -

Kövek, kövek,

maradványok, alkatrészek,

gödrök, roncsok, hamvak, tüzek,

mű-emlékek, mű-emlékek,

kerekek, sínek,

üvegcserepek,

romok, torzók, tetemek,

E M B E R E K?

nők, férfiak, gyermekek?

e m b e r e k!

sírás, sírás, jaj, jaj,

rombolás, robaj, robaj,

csönd, csönd nagyon,

ünnep, ünnep, nyugalom.

-----------------------------

Taps.

______________________

Álmaim

Letöröltem az árnyékot az útról

ahol mentem,

s már út sem volt

mikor megálltam;

megérkeztem.

Jöttek az emberek.

Nevetve, bambán, komolyan, figyelve,

míg betért szemembe

mind,

szemhéjam rajtuk a kilincs,

s most szoronganak,

verik a falat -

majd pihennének,

ha már idő sincs.


Jöttek a házsorok.

Némák, botladozók, putrik, égbenyúlók,

homlokom kifúrták,

s város, ország

ült be oda

mind;

helyére tért az utolsó valóság,

kifújták magukat,

s nem vártak

se többet, se jobbat.


És jöttek a képek:

fényesek, színesek, égettek, egészek.

És jöttek a hangok:

zajosak, suttogók, sírók, panaszkodók,

s lett bábeli zűrzavar,

harsogás, csapkodás,

összekapott valóság s látomás,

s a boldog kavarodás

számba hullt be

mind;

és megettem a tájat,

a levegőt, a gyárat,

embereket, fákat,

hangot, cirádákat,

műveket, vizeket,

homokot, szemeket,

mind megettem,

mind...

Az élet íze szétfolyt a számban -

egy falat volt csak,

még meg se rágtam

és korog a gyomrom,

kéri véremet -

hadd csillapítsam

bomlatlan éhemet.


Jelige: Mátra

- Ébredés -

Bágyadt, kócos, tétova reggel

álmosan küzd

komor ablaküvegekkel:

morog, kopog, zörget rajtuk,

velük fázik;

álma még hajnal ízű

harmatcseppben fürdik, ázik.

Nehéz, hideg, dübörgő reggel,

mögötte az ég,

komoly, tündöklő seregekkel -

szikrázó garmada,

ragyogó regiment:

a boltív derengő harmada

alján tüzes sereg, mi

a lomha éjszakának nekiment.

Fut, szalad az első napsugár,

kacagva gurul

a szendergő ház falán:

hamvassá simítja a mogorva szürkét,

ablakra kúszik -

ébreszti kéretlen, egykedvű tükrét:

belé merül, játszva,

egy kósza pillanatra, hogy

belőle rögtön ezernyi önnön

magát dobja vissza.

És nyomában fut, szalad az egek hada,

lobogva omlik

a kimért, vak házfalakra - s

izzó, fényes ütközetben

merül a hűs ablakokba.

És világot önt az ég,

és aranyat ont a ház!

Árad, ömlik, zúdul a fény,

izzik, hömpölyög millió karát,

végig házon, fákon, reggelen, utcán - s

mint csillogó palást,

csendben illanó álmokra

borul e néma varázs.

Ámulva nézem

e földig űzött csodát, ahogy

csorog, lángol a menny

az üveg rideg, merev falán; s

vakít a hiú, élettelen anyag:

gőgösen szórja százfelé

ékeit az egyetlen, békés,

büszke napnak.

Feszít az üveg, dölyfösen,

kevélyen - míg a táj

tiszta, éles képet ölt

e pompás, pazar ébredésben; de

a tüzes lángnyelvek, mint

temérdek fenséges látomás,

fakulnak, míg hűlt helyükön

a nappal hagy hanyagabb

káprázattal múló

megannyi érzéki csalódást.

És az üveg lassan újra

csak üveg - nem lázas,

égő oltár, olvadó felület.

S hull, pereg

a könnyen szerzett,

sugárzó tekintély:

mély szobák sekély íriszén

múlik minden

talmi ragyogás, ahogy

a forrás, a nap az égen

szépen, szelíden továbbhalad.

- Est -

Sűrűsödik az este és

elmosódott, sötét teste

a városra ül.

A nappal dübörgő zaja -

zsibongva - kései, hűvös

órákba merül.

Átlényegül a külvilág:

robaja bizalmas, gyöngéd

kis neszekre vált.

A megfontolt világosság

józan hangja messze száll - csak

szívem kalapál:

elém önti, elém ontja,

tiszta hangján nekem mondja,

mi igaz, mi fáj.

Nem marad más az esti, mély

ürességben: beismerés,

meghallgattatás.

A tompaság lomha, nehéz

ritmusához simul szívem,

és belé vegyül.

Sűrűsödik az este és

elmosódott, sötét teste

most rám nehezül.


Jelszó: Gyöngyvirág


Szavak nélkül

Hangos dörömbölés riasztotta fel. Riadtan ült fel és ösztönös mozdulattal a párnájába rejtett kulcsot kereste az alvásban elgémberedett ujjaival.
- Még mindig ott volt! - nyugtázta egy rövid sóhaj kíséretében. A dörömbölés megismétlődött, ezúttal inkább csak határozott kopogásnak tűnt. - Ki lehet az? - Az utóbbi időben nem sok jót jelentettek a váratlan éjszakai látogatók. Pedig megfogadta, hogy az ő háza mindig nyitva áll bárki előtt. Igaz, ez még azelőtt volt.
A kopogás megismétlődött. Rádöbbent, hogy még mindig nem mozdult meg. Lassan mászott ki az ágyból, a padló csak úgy ontotta a hideget magából. A bejárati ajtó felé vette az irányt.
- Ki az? - kérdezte rekedt hangon. Az utóbbi időben sokat krákogott. Ami nem volt csoda ilyen körülmények között.
- Van ott valaki? - kérdezte most már határozottabban. Egy percig némán hallgatózott, majd lassan kinyitotta a nehéz vasajtót. Nem látott senkit, csak a kerti fák álltak őrt az éjjeli holdfényben. Mintha egy árny surrant volna el a tölgyfák mögött.
- Majd reggel biztosan visszajön - gondolta magában. Már nyúlt a vaskapu rozsdás kilincse után, amikor valami megmozdult a küszöbön. Egy piszkos, szürke takaró. Egy lépéssel hátrább lépett. A takaró nem mozdult többet.
Lassan közeledett felé. Óvatosan lehúzta az egykor jobb napokat látott takarót a küszöbre helyezett csomagról. A takaró egy összekuporodott, ijedt szemű, rongyokba öltöztetett gyereket rejtett. Egy gyors mozdulattal felkapta, majd kétszer is kulcsra zárta maga mögött a vasajtót.
A konyhában gyertyát gyújtott és a régi faasztalon jobban szemügyre vette a váratlan éjjeli vendéget. Szeplős arcú, kócos hajú, nyolc év körüli fiúcska nézett vele szembe. Látszott rajta, hogy legalább annyira meg van illetődve, mint ő maga a háta mögött lévő harminchat évével.
- Hogy hívnak? - kérdezte, de a fiú továbbra is csak tágra nyílt szemekkel bámult rá.
- Éhes vagy? - érdeklődött tovább és titkon örült, hogy nem kapott választ. Az éhség, a fiúval ellentétben nem volt ismeretlen vendég a házánál.
- Bizonyára nagyon félhet, azért nem válaszol - gondolta. - Majd reggel utána járok a dolognak.
A szekrényből előkeresett egy régi vánkost és egy vastagabb takarót. Ott ágyazott meg a gyereknek a konyhaasztalon.
- Pont, mint egy gyerekágy - mondta félhangosan, és hosszú idő óta először elmosolyodott.

Reggel korán kelt. Ismeretlen éjszakai látogatóját a konyhaasztalon ülve találta. Arca már nyugodtabbnak tűnt, az éjszakai alvás megtette a hatását.
- Jó reggelt! - köszönt a fiúnak. - Választ nem kapott. - Keresünk valami reggelinek valót, jó? - mondta és elindult, hogy szétnézzen a kamrában. Egy csupor hideg tej és három napos kenyér került elő. A fiú felé nyújtott egy szelet kenyeret, aki mohón nyúlt utána és egy pillanat alatt eltüntette még az asztalra szóródott morzsákat is.
- Ez igen! - mosolyodott el néhány órán belül másodjára is. A konyhaszekrényhez ment, hogy egy zománcos edényben teavizet tegyen fel a kertjében lévő számos gyógynövényei közül egyikének. Keze viszont megremegett, mint az utóbbi időben annyiszor, és az edény csörömpölve hullott a földre. Ösztönösen a fiúra nézett. Úgy ült ott keresztbe tett lábakkal, mint aki meg sem hallotta.
- Mint aki meg sem hallotta!- nyilallt belé a felismerés. Az edénnyel mit sem törődve a fiú elé állt. Határozott mozdulattal összecsapta a két tenyerét. Majd még egyszer, erősebben. Semmi. Rákiabált. Semmi. A fiú csak nézett rá tágra nyílt szemeivel, úgy, mint előtte.
- Kérsz inni? - mutatott a csupor felé és kezével az ivás jellegzetes mozdulatát utánozta. A fiú bólintott.
- Hál' Istennek, legalább eszénél van. - A fiú felé nyújtotta a kezét és lesegítette az asztalról.

Magának sem merte bevallani, de örült, hogy nem volt egyedül. A fiú bár nem beszélt, mégis társaság volt. Reggeli után leült a kerti padra és gondolkozott. Ismeretlen vendége néhány száraz faággal a porban játszott.
- Ki lehet? Ki hozta ide és miért? - Mert az nyilvánvaló volt, hogy nem magától jött, hozták. - És céllal, pont ide hozzá! A takaró! - suhant át az agyán és konyhába rohant. Eddig még eszébe sem jutott, hogy tüzetesebben is átvizsgálja. A belsejében egy gondosan odatűzött papírdarabot talált. " A JóIsten áldja meg mindenért." Akkor nem tévedett. Valaki, aki bízott benne, valaki, aki tudta, hogy rá számíthat, gondjaira bízta talán élete egyetlen kincsét. Egy nem halló gyereket. Felsóhajtott. Gondolati csak úgy cikáztak a fejében.
- Annyi minden kell egy gyereknek és neki magának is olyan kevés van! Iskolába kellene járnia. De hát azt is bezárták. A tanítót is elvitték a katonák legutóbb, amikor még egyszer utoljára végigmasíroztak a falun. Ruhát még csak tud szerezni, sok itt az ügyes asszony, aki majd csak ráalakít valamit a fiúra, akár az ő régi ruháiból. Ételt is csak szerez valahonnan. A tehén, bármennyire is sovány, eddig még mindig adott tejet. A falubeliek pedig még mindig biztosítottak számára valamit abból a kevésből, amivel ők is beosztással éltek.
Visszament az udvarra. Hirtelen jött elhatározással a porban játszó fiú felé nyújtotta a kezét és a fiúval együtt a falu központja felé vette az irányt.

A doktort otthon találta, épp a szobájában olvasott. Egy levegővel mondta el neki, hogy mi történt. A doktor nem szólt semmit, csak a fiút nézte. Felállította egy székre és alaposan megvizsgálta. Egy könyvet adott a kezébe. A fiú lapozgatni kezdte. Majd az ablakból elhozott egy muskátlit és a fiú felé nyújtotta. Elfogadta és megszagolta. Mosolyogva adta vissza. Ekkor a doktor valamit mutogatni kezdett, amire a fiú nem reagált.
- Úgy van, ahogy sejtette. Értelmes a fiú. Látszik, hogy emberek között nőtt fel, valószínű családban, ahol az alapismeretekre, ha lehet így fogalmaznom, megtanították. Ismeri a tárgyakat, tudja mire valók. De beszélni nem tud és a jeleket sem ismeri.
- A jeleket? - kérdezett vissza.
- A süketeknek van egy jelrendszere - magyarázta a doktor és az íróasztala melletti polchoz lépett. - Ebben mindent megtalál- nyújtott felé egy vékony füzetecskét a doktor. Még az egyetemi éveimből maradt. Vigyázzon rá. Ez az egy példányom van. Ne haragudjon, mennem kell, sok a beteg.
Némán fogtak kezet. Sok mindent átéltek ők már ketten. Általában csak beteg emberek ágya felett találkoztak. Akkor sem beszéltek, az idős doktor tekintete mindent elárult, amikor a fiatal pap megjelent. Mindkettőjük célja egy volt: menteni, amit lehetett. A háború hosszú évei alatt egyre gyakrabban futottak össze a falu főutcáján. Hol egyiküket, hol a másikukat hívták a kétségbeesett falusi emberek. Ha egyszerre jelentek meg valahol, mindenki tudta, hogy az nem sok jót jelent. Ez a ritka alkalmak egyike volt, amikor nem az elmúlás, hanem az életbe vetett remény miatt találkoztak.
Az esti Istentisztelet után kezdte el olvasni a füzetet. A rövid bevezető szerint a süketekkel való kapcsolatfelvétel nem lehetetlen vállalkozás. Kellő gyakorlás után idővel értelmes beszélgetés is kialakulhat a süket és halló emberek között. Velük is lehet mindenről beszélni.
- Egy próbát mindenképpen megér- gondolta és elhatározta, hogy másnap reggel ad egy esélyt a dolognak. Nem értette, hogy miért őt bízták meg fentről ezzel a feladattal. Hiszen neki is annyi gondja van! " A Jó Isten mindenhez ad erőt, ami tőle jön"- jutottak eszébe régi szemináriumi tanárának szavai.
- Így legyen - sóhajtott fel, és a konyhai gyertya fényénél újra belemerült a füzet tanulmányozásába.
Az első néhány hét volt a legnehezebb. A fiúnak sok időbe került, mire megértette, hogy a jelek jelentést hordoznak. A fiatal pap sokszor gondolt arra, hogy feladja, mert nem látta értelmét az újabb és újabb próbálkozásnak. Reménytelen vállalkozásnak tűnt, hogy behatoljon a fiút körülvevő látszólag áttörhetetlen világba. Idővel azonban ez is bekövetkezett. Lassan, lépésről lépésre, de kinyílt előtte egy új világ. Már meg tudta fogalmazni egyszerűbb gondolatait, amikre a pap lelkesen válaszolt a füzetből tanult jelekkel. Órákig tudtak így beszélgetni. A falusi pap és a kócos, süket kisfiú.

Misinek nevezte el édesapja után, aki a háborúban tűnt el. Misi nélkül már el sem tudta képzelni az életét. Úgy volt, ahogyan gondolta. A falubeliek hamar a szívükbe fogadták a jövevényt. Szinte naponta érkezett valaki egy kis elemózsiával. "Misikének"-mondták ilyenkor a könnyes szemű, sokat megélt asszonyok. És Misike hálásnak bizonyult. Napközben a templomkertben segített a gyógynövények között, délutánonként a falusiakhoz kísérte el a papot, ahol együtt játszott a környékbeli gyerekekkel. Egy kora tavaszi este hasított bele a gondolat.
- Meg kellene kérdezni tőle, hogy mire emlékszik. Honnan jött, mi történt a családjával? - mondta csak úgy magának, félhangosan. - Vajon nem túl korai még? Lehet, hogy csak felzaklatná a visszaemlékezés - vetett ellent saját magának. De nem hagyta nyugodni a gondolat.
Este, vacsora után maga mellé ültette a kerti padra. A virágzó tavaszi fák lágy illatfelhővel vették őket körül.
- Misikém - kezdte lassan. - Vannak szüleid? Családod? Édesapád, Édesanyád? - kérdezte és hagyott időt, hogy a fiú megértse a kérdéseit. Szeme közben a gyerek arcát kutatta. Látszott rajta, hogy megértette a kérdést. Tekintetét a földre szegezte. A pap türelmesen várt. - Lehet, hogy mégsem kellett volna - gondolta. A fiú lassan felemelte a fejét és szemeit elfutotta a könny.
- Katona. Édesanya, Édesapa. Puska. Testvér idehozott - mutatta Misi egyik jelet a másik után. Sokáig hallgattak. Nem tudott mit mondani. A fiút némán rázta a zokogás. Elhatározta, hogy nem kérdez többet. Csak ültek a kerti padon, amíg a nap el nem tűnt a távoli horizonton, hogy valahol az új reggel első sugaraival beköszönjön.

Aznap este sokáig nem jött álom a szemére. Arra a bizonyos őszi éjszakára gondolt. A takaróra, a benne lévő papírosra, a leejtett csuporra és a doktor úr szavaira. Érezte, valami nálánál nagyobb erő alakította így az eseményeket. És bár a háború utáni szűkös hónapokat élték, neki mégis több jutott az asztalára, mint valaha. Lehet, hogy Misit érte küldték ide, hogy kimentsék fásultságából, amibe szépen lassan a háború hosszú és kilátástalan évei alatt került?
Érezte, hogy új erőre kapott az utóbbi hónapokban. Álmatlan éjszakái megszűntek, a régi paplakot szívének oly kedves emlék, gyerekkacagás töltötte be. Most vallotta be először saját magának is. Legalább annyira szüksége volt Misire, mint a fiúnak rá.

Tavasz volt, május. A háború zaja már csak távoli múltnak tűnt. De a gyorsan megkötött béke lassan ért el az emberek szívéhez. A tavaszi meleg nem volt elég ahhoz, hogy felolvadjon az emberek szíve. Sok volt, amit el kellett elfelejteniük, és még több, amit meg kellett bocsátaniuk. - Erről fog beszélni vasárnap- döntötte el. Az újrakezdésről. Az álruhában érkező ajándékokról. Isten kifürkészhetetlen útjairól. Mert vele is megtörtént a csoda. Úgy, ahogy nem is számított rá. Szavak nélkül.

Találkozás

Amikor megláttalak, nem nyílt meg az Ég,
És nem hullottak fentről tüzes csillagok
Megidézni a távoli jövőt, melyről
Egyikünk sem tudhatott.
Szemvillanásod, homlokodon az erek,
Nem árultak el többet, mint tudnom lehet:
Egy szikra is lángra lobbanthat nagy tüzet!
Hiába kérdeztek, nem mondtam semmit sem.
Szemlélőnek a szív ismeretlen terep:
Oda csak az nyerhet betekintést,
Kit a tulajdonos beengedett.
Mégis elindult valami, s mint tavasszal
A medréből kilépő folyó, 'mi elől
Késő! - Futni már nem lehet;
Megérkezett hozzám is a
Mindent elárasztó, régen várt Szeretet.

Jelige: Bluespapa

K I S P A P A


· Drágám, gyönyörű kismama vagy, nem tudok betelni veled.

· Hm... csak nem? Le akarsz venni a lábamról?

· Dehogy...

· Pedig már...

· Ugye nem baj, ha ma este kivételesen nem csatolom föl a terhes műhasamat? Tudod..., péntek van.

· Na és?

· Háát, a haverokkal megyek..., vagyis mennék sörözni, kiröhögnek, ha meglátnak ezzel a műpocakkal.

· ...Tutyikám! Hát mondd meg nekik az igazat, hogy te Kispapa vagy, velem együtt szenvedsz, mert szeretsz... Vagy mit bánom én, mondd azt, hogy időközben sörhasad nőtt. Nem is hazudnál olyan nagyot.

· Szívecském! Megígértem, hogy szerelmünk zálogaként veled együtt fogom átélni a terhesség minden nyűgét..., ezért hordom a hasat is, de hadd legyen ez az este kivétel!

· Édes Bimbócskám! Én sem tudom lecsatolni közös magzatunkkal a pocakomat, te se tedd le! Megfogadtuk, jóban-rosszban egyek vagyunk. Különben is ez a teher neked semmiség, könnyebb az enyémnél.

· Csak most az egyszer, Nyuszókacsám!

· Te szégyellsz engem pocakosan? Látom! Biztosan szégyelled a szerelmünket is a haverjaid előtt, mert az náluk ciki, a gyöngeség jele, férfiatlan. Mindjárt sírni fogok...

· Hogy mondhatsz ilyet, Drágám? Én nem... Hiszen még nehezebb is az álpocakom a Tiédnél, hogy bizonyítsam...

· Nehezebb...? Azt mondod, hogy hazudok? Te is mondtad, jó pár kilót felszedtem, és... arra jön még a baba is, az...

· Az benne van.

· Mi van benne?

· Hát a baba a hasadban, súlya a súlyodban.

· Ne akarj eltérni a fogadalmadtól Édesem! Nekem az szent dolog. Örülj, hogy te legalább nem szenvedsz állandóan a hányingertől, mint én.

· Hát nem érted? Pont ezért szeretnék sörözni menni, hogy én is átéljem a hány... a szenvedésed...

· Gyugyikám édes, nem hányom a szemedre, de te pocakkal is tudsz sörözni, meg hányni... akár egyszerre is...

· Mindig azt mondod, hogy nem akarod ezt a szememre hányni, mégis állandóan emlegeted azt az esetet.

· Azt az esetet? Nevetnem kell. Ohh, én legalább huszonkilenc és fél esetre gondoltam éppen.

· ...Oké...! Maradok...! Könnyebb itthon szenvednem, mint hallgatni a röhögést, tűrni a haverok hátbavágásait..., meg majd a műdudorom símogatását.

· Kisgólyám! Fogd csak meg a melleimet! Érzékenyek és súlyosak. Naa? Neked ugyanis ezek sem fájhatnak. Én pedig négykézláb fogok járni hamarosan, mert húznak előre a hasammal együtt. Alig tudom megtámasztani a derekam... Jézus nem szenvedett ennyit.

· Te jószagú Úristen...! Akkor én tamponnal a lábam között megyek sörözni.

· Arany falat vagy, de a tampon különben sem ártana. Látom a mosásnál, hogy itt is, ott is gyakran túlcsordulsz... Mondtam már, hogy a szagokat sem bírom...?

· Csurran-csöppen...?

· Igen, bár éppenséggel más csöppenhetne inkább... Erről jut eszembe, mikor tanulod meg kezelni a mosógépet?

· ...Holnap...

· Holnahahanap? Másnaposan pont azt fogod számolgatni, hány tál... fehér vagy tarka ruhát fogsz mosni?

· ...Akkor holnapután...

· Kis Gumicukrom! Egyetlen pihenőnapom a vasárnap. Akkor főzhetnél inkább, mert nekem az kéne, hogy nyugodtan ülhessek jobbra-balra dőlve, ahogy a gyereknek jó...

· Oké, főzök, s megígérem, hogy én is félszegen fogok ülni a sörözőben... csak...

· Butuskám, persze, hogy félszegen fogsz ülni, hisz' aranyered van. Az nem számít bele az együttérzésbe. Az a saját bajod.

· Akkor meg mit akarsz? Mi a fenét csináljak?

· Ennyi év után még mindig nem ismersz? Tölts magadnak egy kis szexesitalt Mamlaszkám, aztán kis-pa-pa he-lyett legyél férj, ha ért...

· Műpocak?

· Nyertél! De majd még meglátom, hogy sörözéshez is leveheted e...! Na, igyekezzzzz!


MÉRT KELL AZÉRT TEMETŐBE MENNED...


Mért kell azért temetőbe menned, hogy a csöndben megértést találj,

hogy elsózott életed a sírnál bepanaszold, hogy sóvároghass az öröklét után...

Mért kell azért temetőbe menned, hogy a csöndben vigaszt találj,

fontosságtudatod védőoltás, távol tart mindenkitől világokon át...

Mért kell azért temetőbe menned, hogy egy csokor virág,

s hűlt korok árnyékában önmagadnak megbocsáss...


Jelige: Valsenoble

A térítő

Dinamikusan változatos élettengetésem szerint: utazom. A komfort végett ismét buszon. Egyszer csak felszáll egy amolyan tipikus frissen életmódot és vallást váltott, fiatalembernek tűnő gyerek. Előbbit a furcsán hordott váll-izom, illetve frissen bevérzett szem, utóbbit a sípcsont-verő szövetnadrág és gyomorszondaként viselkedő felső zakó-gomb jelzi. Meglátja bennem az áhított barbárt, hát leül, majd így szól:

  • Szia Uram!

Kishíján felprüszkölök egy alakot szeretett felmenői közül, de nem! Ma a türelem szobrát játsszuk, így veszek egy mély levegőt az Áporodott ZRT. járatán és udvariasan fogadom a gyalázatot:

  • Kezit' csókolom!

Látom arámiul szóltam, úgyhogy elszégyellem a velem született gonoszt, módosítok:

  • Hello!

E másodikra szemében felsejlik az azonosulás enyhet adó bája. Persze rögtön feltalálja magát és belekezd huszonöt oldalnyi székfoglalójába...

Közben engem jobban leköt, hogy a hátam mögött, fül magasságban és tarkó-közelségben, egy alulról tizenéves trubadúr heves előadásba kezd fájóan mutáló cél-nőstényének, melyet olyan cuppogások kísérnek, mint valamely kiszáradt dunai holtágban, hol épp harcsák szenvednek ki.

Ezalatt az újvallású próbál közös pontokat találni a szabadfogású birkózásunkhoz: "Te is lenni ember, sárgolyóbisz, mókuskerék, betegség...stb."

De engem még mindig jobban érdekel, ami hátul zajlik: A kis Mickey-egeremnek esztétikailag hátrányos fogrése lehet, egy valóságos Istár-kapu, mert amint úgy érzi, hogy szóbéli megtámogatásra van szüksége és ezért az énekek énekéből idéz: minden szavának a nyakamon van foganatja.

Közben a prófétám elér a csúcspontig és megtudom tőle halovány életem egyetlen lehetséges értelmét: BIZTOSÍTÁS.

Valahogy sejtettem én, hogy nem Jehova tanúja vagy -így magamban.

(A kulmináció csendjét kihasználom és hátra-sandítok: az egérke tényleg fogtechnikusi eset.)

De most itt az ideje a védőbeszédnek:

  • Nézd, a Körúttól csak Csepelig három ilyet ajánlottak. Aztán meg, annyira átlagosan középszerű vagyok, hogy még kimúlni is csak egyszer vagyok képes...
  • De ez huszonöt százalékkal - s itt hirtelen tágra nyitotta szemét, amivel már valósággal transzba ejtésemre tett kísérletet - többet fizet, mint az átlag!
  • Az mondjuk már nem rossz! Egy kék golyós, meg egy 38-as magnum van-e nálad?

Nem várt vendég

És eljött ismét a pillanat. A bérlemény nyikorgó fekhelyén elterülve, üveges, távolbarévadő tekintettel saját zihálását figyelte.

Akár a súlyos beteg, önmagát sorsának megadva, vagy mint a kifáradt vad: elejtője szemébe nézve, az elkerülhetetlent várta.

Csend volt. A kerevet pattant meg olykor-olykor, meg a körfolyósó festő állványa, melyet mintha szándékosan örök időkre felejtettek volna ott.

Az ablakok mind nyitva. S mégsem engedve őt lélegzethez, a társasház szennyes, tapadó bűze ömlött be rajtuk.

Csend volt.

Furcsa csend. A gyerek sem sírt fel a túloldalon. Fejében méla zsibbadássá válva émelygett az eltöltött este. A vandálok tánca - melyet ő maga is nemrég ott ropott - gunyoros torát ülte a szervezeten.

Meredten figyelte, ahogy mellkasa hevesen megemelkedett, majd alálankadt. S a kettő között, a különösen nagyra nyúlt tétlen állapot, a holtsáv: várakozással töltötte el.

Tudta, hogy itt van, s pontosan most: halkan kopog.

  • Kicsoda? Kicsoda? - kérdezte magában.
  • Kicsoda? Kicsoda? - visszhangzott valahol.
  • Tán csak az elmém játszik - gondolta - s utolsó rángásait méri a furcsa erkölcsiség.

De immáron új emberré kell lenni! S ahhoz, hogy a mindenség bejöhessen: az indokolatlan kereteket széjjel kell rúgni! Ezért a kiszenvedés: hogy a bátorság hozzá megszülessen.

Rajta hát!

Egyetlen döntés: pillanat szülte határozat.

  • De kié a felelősség? - visszhangzott ismét valahol.

Mély csönd megint. Mellkasa most még tovább fennakadt. Lassan fújta ki a levegőt, mintha az az utolsó volna. S abban a rövidke pillanatban emlékkép tódult elő:

Két ziháló test, amint egymásnak feszül:

  • Mondd, hogy szeretsz - fagy meg az egyik.
  • Ne most kérdezd! - dermed a másik.

S a két, időben távoli holtpont, imént találkozik.

Minden megszűnik, talán a szívverése is. A visszhang él egyedül:

  • A kérdés igazán így hangzott: "Hazudj, hogy megtehessem!" - s a válasz:
  • " Cselekedj, hogy ne hazudjak!"
  • De kié a felelősség? - gondolta most ő.

Ismét levegőhöz jutott. Próbálta kijózanítani magát.

  • Csak egy bátor lépés: abban a jövő. Az elmém játszik csupán! Erkölcsiség, ami átragadt valakitől.
  • Valakitől? - visszhangzott ismét - hát mégsem valami volna az?
  • Nyugalmat! Csendet! - mondta már szóval.
  • Mára megkapod: Tőlem! - visszhangzott valahol.

Jelige: Perseus


A gyermekkor vége

A gimnáziumi tanulmányaim kezdetekor, egy szeptemberi napon találkoztam egy különös műalkotással, amely igen nagy hatással volt rám. Nem tudom azonban már felidézni, hogy milyen könyvben láttam Ervin Oelze: "Várakozás" című festményét. Akkor még nem jártam könyvtárba, így bizonyos, hogy onnan nem kölcsönözhettem ki olyan könyvet, amelyben e festmény reprodukciója fellelhető lett volna. Ugyanakkor azt is majdnem teljességgel kizártnak tartom, hogy a szüleimnek lett volna olyan könyve, amelyben e műalkotás reprodukciója, fényképe előfordulhatott volna. Nem tudom, hol bukkanhattam rá erre a képre. A legvalószínűbbnek azt tartom, hogy egy folyóiratban, vagy újságban találtam rá e műre. A művel való találkozásom körülményeire azonban jól emlékszem.

Egyedül voltam otthon, a szüleim, öcsémmel együtt valahova elmentek. Én nem tartottam velük. Azon a napon nem a helyemen aludtam, (öcsémmel volt közös hálószobánk), hanem a szüleim hálószobája melletti szobában. Nem tudom ennek az okát. Kilenc óra körül feküdhettem le, s hamar elaludtam. Rögtön az elalvásom után furcsa álmom volt, pedig az álmok ideje nem az elalvást rögtön követő időszak. Azt álmodtam, hogy egy gyönyörű tó partján állok, s a tavat magas hegyek, havas csúcsok, erdők, hatalmas fák, fenyőfák veszik körül. A tó túlsó partján egy gyönyörű kastélyt láttam. Alkonyat volt. A kastély mögött előbukkant a felkelő Hold. Gyönyörűnek tartottam látványt, s tudatosodott bennem, hogy nem mindennapi szépnek vagyok szemtanúja. Miközben minderre gondoltam, azt vettem észre, hogy a Hold furcsa módon, igen gyorsan emelkedik az égbolton. Akkor hirtelen igen rossz érzés töltött el, mert arra gondoltam, hogy ez nem lehetséges. Ugyanakkor láttam, hogy a Hold egyre gyorsabban emelkedik ez égen. Az villant át az agyamon, hogy "ez nem lehetséges, ez ellentmond a fizika törvényeinek". Jóllehet még csak tizennégy éves voltam akkor, s valójában semmit sem tudtam az égitestek mozgásának fizikájáról, törvényszerűségeiről, valahogy az kristálytisztán megfogalmazódott bennem, hogy mindaz, amit látok, az nem természetes. Aztán a Hold még gyorsabban mozgott az égen, s rajtam hideg borzongás futott végig. Erős, nagyon erős, szívet szorító félelem töltött el. Megbénultam álltam a tóparton. Aztán láttam, hogy a gyönyörű kastély szép lassan elmerül a tóban és mindent elönt az örvénylő víz. A hegyek is eltűntek, elsüllyedtek a tóban. Ekkor felébredtem. Izzadt és kimerült, elgyötört voltam. Elmondhatatlanul gyengének és védtelennek éreztem magam. A pizsamám teljesen átnedvesedett az izzadtságomtól. Villanyt gyújtottam, s olvasgatni kezdtem. Az igazat megvallva féltem e nyomasztó álom után. Arra is emlékszem, hogy villámlott, jóllehet dörgéseket nem hallottam. Ez csak fokozta a félelmemet. A félelem érzése szokatlan érzés volt számomra, hiszen nem tapasztaltam meg addig. Nem arról van szó, hogy nem féltem soha gyermekkoromban, inkább arról, hogy mindez nem volt jellemző rám. Akkor este azonban nagyon féltem. Valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan rossz érzés töltött el. A villámok is félelmetesek voltak, talán éppen némaságuk miatt. Nem követte őket dörgés. Nagyon messze lehetett a zivatar. A szüleim, öcsém sem érkeztek még haza. Teljes csend volt a házban. Villanyt gyújtottam, olvasni kezdtem. Ekkor találtam rá Ervin Oelze festményére egy könyvben, folyóiratban, vagy újságban. Nem tudom, pontosan hol. Az ágyban olvasgattam. Akkor nem is jegyeztem meg a kép festőjének a nevét, jóval később tudatosult csak bennem, hogy a német Ervin Oelze ezen misztikus hangulatot árasztó kép festője.

A kép hangulata fogott meg. A festmény vihar előtti hangulatot jelenít meg. Engem legalábbis egy készülődő nagy vihar előtti pillanatokra emlékeztetett a kép. Jó néhány alkalommal láttam a képen megfestett égbolthoz hasonló égboltot, készülő nyári viharok előtt. A házunk teraszáról, máskor a hálószobánk ablakából sokszor csodáltuk az égbolt gyors és sejtelmes elborulását, a korábbi verőfényes napsütés eltűnését, amikor hirtelen hatalmas, lassan gomolygó, sötétszürke nehéz felhők jelennek meg az égen, félelmetes fényviszonyokat teremtve. Az volt az érzésem ilyenkor, hogy valami szörnyű nagy, pusztító erejű vihar jön majd, olyan, amilyet még soha senki nem látott. De ugyanakkor nem féltem, mert úgy gondoltam, hogy a házunkban teljességgel biztonságban vagyok. Furcsa, ambivalens érzés volt ez: a lassan feltámadó szél, az egészen különös, máskor soha nem látható fények, a szürkületben is furcsán éles árnyékok, mind-mind valami lélegzetelállító félelmetes történést sejtettek. Másrészt mégis - valami megmagyarázhatatlan módon - nem féltem. Pontosabban a félelem, és a biztonság tudata egyszerre volt bennem jelen. Különös érzés volt ez. Csodás, hátborzongató, misztikus hangulata volt e nagy nyári viharoknak, még inkább a viharokat megelőző pillanatoknak. Furcsa módon, amikor kitört a vihar, s erős szelek hajlítgatták, tépázták a fákat, s özönvízszerű eső ömlött, akkor már korántsem volt olyan félelmetes és hátborzongató a táj, mint a vihar előtti pillanatokban. Én legalábbis így éltem meg e történéseket. Oelze képéről később sokat olvastam, s a legkülönbözőbb méltatók úgy értékelték ezt a művet, mint a harmincas évek Európájának meghatározó jelentőségű műalkotását. Nyilvánvalóan nagy szerepe van ebben annak, hogy a kép valami készülődő szörnyűséget, tragédiát, valami nagy jelentőségű eseményt sejtet, s így Oelze műalkotását, a közelgő világégés megérzésének tekintették. A kép alapszerkezete zseniálisan juttatja kifejezésre ezt az érzést. A kép nem cselekményt ábrázol, hanem a címében foglaltaknak megfelelően "várakozást". Egy embercsoport néz - háttal a kép szemlélőjének - a távoli, kietlen, kopár horizontra, amely felett az égbolton hatalmas fellegek tornyosulnak. Kavarognak a súlyos fellegek az égbolton, a tájon itt-ott barnás-sárgás porfellegek sejlenek fel, de senki nem tudja, hogy végül is mi történik, mi készül a távolban. Valami készülődik, méghozzá valami szörnyűség van kibontakozóban. Ez az ember érzése a képet szemlélve. Talán csak egészen apró jelek utalnak arra, hogy mi is van készülőben, hasonlatosan ahhoz, hogy a legszörnyűbb történések is csak apró, kezdetben csak a lényeglátók számára látható jelekkel veszik kezdetüket. A festmény érzéki módon jeleníti meg a pontosan meg nem határozható valamitől való borzongást, félelmet. A fantasztikum, a titokzatosság és a félelem egyszerre van jelen a képen. A feszültséget még fokozza az, hogy a valamire váró embercsoport látszólag nyugodtan várakozik. Senkinek a viselkedésében nem tükröződik semminemű félelem.

Azon az estén, amikor e műre rátaláltam nagyon féltem. A tárgyakat, azt a környezetet, amelyben akkor voltam, a szobát, amit oly jól ismertem, idegennek és barátságtalannak éreztem. Nem tudtam, mi nyomaszt, mitől félek, miért olyan idegen minden, ami körülöttem van. Végtelenül rossz érzés volt. Amikor végül is megérkeztek a szüleim és öcsém, megkérdezték, miért nem alszom már? Nem említettem nekik semmit, sem az álmomról, sem a félelmeimről, a különös érzéseimről. A megjelenésükkel minden félelmem eltűnt, s eltűnt a tárgyak, a körülöttem levő világ idegenségének az érzése is.

Az azon az estén látott kép nagyon megfogott, s mindig eszembe jutott ez az este, akárhányszor láttam Ervin Oelze műalkotását. Megfogott és vonzott mindig ez a festmény, mert valami különös hangulatot áraszt e mű számomra. A nyári zivatarok félelmetes készülődésekor a bensőségesség érzése és a fenséges érzése egyszerre volt jelen bennem, éppen úgy, mint a félelem és biztonság, a védettség érzése. Ebben a képben azonban a védettség, a biztonság érzése nincs jelen, nem ébred bennem. Én úgy élem meg, hogy ez mű a közösen viselt tragédiáról szól. Számomra a mindenkit egyaránt sújtó tragédia, csapás valahogyan nem jelent igazi fenyegetettséget, ha az mindenki számára egyformán jelentkezik. Sokszor elgondoltam, s többször meg is álmodtam a világvégét, amikor "a természet összetartó erői megrendülnek". Sokszor elképzeltem azt is, miképpen élnék meg egy ilyen történést. Bármilyen furcsa, az a tudat, hogy a közelgő csapás mindenkit egyaránt súlyt, számomra valamilyen módon tompítja a fenyegetettség érzését. Láttam a "Melankólia" című filmet.[1] Ebben is világvégéről van szó. Elgondoltam azt, hogy miképpen viselkednék egy ilyen helyzetben. Persze tisztában vagyok azzal, hogy mindez csak gondolatkísérlet, s egyáltalán nem biztos, hogy valóban úgy élném meg az ilyen helyzetet, ahogy elgondolom. Ez messze nem kizárt. A kép mindazonáltal valamilyen módon mégis a bensőségesség érzését jeleníti meg számomra. A közös, elháríthatatlan fenyegetettség, az elkerülhetetlen veszély közös érzésében, a közös sorsban ugyanakkor számomra egyfajta bensőségesség érzése van jelen. De volt még valami, amit ez a kép sugallt, megjelenített számomra. Ez pedig a jövőtől, az eljövendőtől való félelem érzése volt. Azt gondolom, hogy ekkor zárult le a gyermekkorom. Ezt úgy értem, hogy az életem korábbi időszakában soha nem éltem meg azt, hogy a jövő esetlegesen fenyegetést jelenthet számomra. Ez a kép "értette meg velem", hogy a jövő lehet félelmetes, veszélyes is az ember számára, hogy az eljövendőtől lehet félni is. Életem korábbi szakaszában, a gyermekkoromban ez az érzés, a jövőtől való félelem érzése teljességgel ismeretlen volt számomra. Az abszolút biztonság, védettség állapotában éltem, nem tudatosodott bennem egyetlen pillanatra sem, hogy a jövő, a számomra oly fontos jövő, veszélyeket, fenyegetést is rejthet magában. Ennek a felismerése jelentette számomra a felnőtté válást. A gyermekkor végét. Ezt az érzésemet később a naplómban meg is fogalmaztam: "Kezdem érteni azt, hogy mit jelent az, hogy művészet. A "Várakozás" című festmény az eljövendőtől való félelmet jeleníti meg tökéletesen, egyetlen szó, magyarázat, mozdulat nélkül. A képet nézve érzem, átélem azt a szorongást, félelmet, amit vélhetően a képen ábrázolt emberek is átélnek. Az eljövendőtől való félelmet."

Majd egy évtizeddel később, a Nemzeti Galériában jártam Ervinnel és feleségével, Helenével. Ervint előző évben ismertem meg. Egy beutazó turista csoporttal érkezett Svájcból, a kollegáival. Én fogadtam a csoportot, én voltam Magyarországon a csoport idegenvezetője. Jól beszéltem németül, s akkoriban, az egyetemi tanulmányaim alatt, nyaranként idegenvezetőként dolgoztam. Az egyetemi tanulmányaim megkezdésekor beiratkoztam egy kétéves tanfolyamra, s idegenvezető képesítést szereztem. Aztán nyaranként, de sokszor a szorgalmi időszakban is, idegenvezetőként dolgoztam. Sok pénzt kerestem, gyakoroltam a nyelvet, és sok embert ismertem meg. Élveztem ezt a munkát. Hamar barátság szövődött Ervin és közöttem. Ő következő évben már egész családjával, feleségével, Helenével és két lányukkal, Gertruddal és Amalieval együtt, a családunk vendége volt. Nálunk laktak Hűvösvölgyben két héten át. Egy forró júliusi vasárnap délelőttön ellátogattunk a Magyar Nemzeti Galériába is. A Magyar Nemzeti Galéria gyűjteménye nem sokkal korábban került elhelyezésre a Budai Várpalotában. Én már korábban, az előző nyáron jártam e múzeumban, s nagyon tetszett annak építészeti kialakítása. Ervin és Helene hamar ráállt a javaslatomra, hogy látogassunk el délelőtt a várnegyedbe. Ennek a látogatásnak a keretében néztük meg a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményét. Ekkor találkoztam Ferenczy Károly "Márciusi est" című festményével. A várnegyedben tett látogatás történéseiből nem sok emlék maradt meg bennem. Azt tudom, hogy a Bécsi kapu felől sétáltunk be a várnegyedbe, s persze sorra megnéztük a látnivalókat. Söröztünk az Aranyhordó étteremben is, amely előtt levő szökőkútban Ervin az előző évben kicsit megmártózott. A galériában tett látogatásunk így a várbeli programunk végére maradt, s már egy kicsit fáradtak is voltunk, melegünk is volt, s az elfogyasztott két korsó sör is álmosítóan hatott ránk. De Ervin és Helene nagy lelkesedéssel, érdeklődéssel követtek a várbeli túrán. A Nemzeti Galéria gyűjteményén inkább csak átfutottunk. Éreztem már akkor, hogy nem lenne célszerű hosszas múzeumi látogatással terhelni a vendégeimet, akik inkább csak udvariasságból, semmint a magyar nemzeti festészet iránti érdeklődésből tartottak velem a galériában. A termeken tehát inkább átrohantunk, nem volt szó arról, hogy elmélyülten megcsodáltuk volna az ott kiállított műremekeket. Valójában Ferenczy Károly festménye volt az egyetlen műalkotás, amelyre emlékszem a futtában tett galérialátogatásból. Hogy mi volt az, ami e képben igazán megfogott, nagyon nehéz megmondani. Ennek a képnek is "hangulata" volt számomra, jelentéssel teli hangulata. Bizonyos, hogy nem tudom pontosan megformálni, más ember számára is "jelenlévővé" tenni azokat az érzéseket, hangulatokat, amit e kép látványa bennem keltett. De azt határozottan tudom, hogy attól a pillanattól fogva, hogy megláttam Ferenczy Károly remekművét, a tudatomban megjelent Richard Oelze festménye is, amelyet a gimnáziumi tanulmányaim megkezdésekor láttam. Ferenczy Károly művének kompozíciója is nagyon egyszerű: egy magas, fehér kőfallal körülvett templomkert előtt két lovas kocsi várakozik, a háttérben pedig hegyek látszanak. A nap már alacsonyan jár, a hosszú elnyúló árnyékok mutatják ezt. Nincs lombja a fáknak, tavaszi alkonyatról van szó, amikor még meglehetősen hűvös, de kristálytiszta a levegő. A lovas kocsik sáros úton várakoznak. Nem tudni mire. Bizonyos, hogy a falusi, vagy kisvárosi templomkertet magába záró hófehér kőfal a "Szindbád" című filmben látott kolostorkert, templomkert ugyancsak magas, zárt kőkerítését juttatta eszembe. A filmen egy vélhetően erdélyi, vagy felvidéki kolostorudvart, vagy inkább templomudvart mutatnak, a háttérben magas hegyekkel. A világot kizáró, magas kőfallal határolt kert számomra mindig az elmélkedés színterét jelentette, a szemlélődő életet, amire mindig is nagy indíttatásom volt az életem során. A Platón előadásra készülve olvastam először a görög filozófusokról, akik ligetekben, oszlopcsarnokokban sétálva beszélgettek filozófiáról. Halmai Ilivel korábban jártunk Athénban, s megcsodáltuk többek között a Zappeion épületét is. Ez az épület, annak belső, csodálatos harmóniájú oszlopcsarnokos udvara jelenítette meg számomra azt a helyet, ahol az elképzelésem szerint az ókori bölcsek elmélkedtek. Persze tisztában voltam vele, hogy ez az elképzelés nem bír semmiféle megalapozottsággal (a Zappeion épületét a XIX. században építették), mégis ezen épület külvilágot kizáró tere jelentette a béke, a biztonság szigetét, ahol elmélkedni lehet a világ dolgairól. A kolostorok kerengője, a magas kőfallal körülvett templomkertek, az átriumos házak belső udvara mind-mind ugyanezt az alapstruktúrát testesítették meg számomra.

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak bennem, amikor Helene megjelent mellettem, és azt mondta, hogy az eddig látott képek közül ez a festmény tetszik neki a legjobban. S aztán elragadtatással beszélt arról, hogy milyen különös hangulata van ennek a képnek. Majd minden átmenet nélkül megkérdezte, hogy ismerem-e Richard Oelze "Várakozás" című festményét. Amikor azt válaszoltam neki, hogy jól ismerem a képet, s hogy az a festmény egy olyan festmény, amely nagyon nagy hatással volt rám, elmesélte egy élményét, ami e festménnyel kapcsolatos. Elmesélte, hogy azon a napon, amikor először látta Oelze ezen remekművét, hátborzongató álma volt, amit soha nem feled. És akkor elmesélte az álmát, amelyben szinte ugyanannak volt tanúja, amit én magam is megálmodtam azon az éjszakán, vagy inkább estén, amikor először láttam Richard Oelze e festményének a reprodukcióját. Megdöbbentem hallgattam mindazt, amit elbeszélt. Valami furcsa borzongás töltött el. Rögtön elmeséltem neki, hogy én is valami hasonlót álmodtam azon az estén, amikor e művel találkoztam. Mindketten igen furcsának találtuk mindezt, s mindketten kellőképpen megdöbbentük mindezen. Aztán Ervin is megjelent mellettünk, s mi elmeséltük e különös véletleneket. Ervin azt mondta, hogy mindez puszta véletlen. Bár ő is különös véletlennek tartotta e történéseket. Hogy Helenének, és nekem is pont itt jutott eszébe Oelze "Várakozás" című képe, s hogy mindketten valami nagyon hasonlót álmodtunk, amikor Oelze művét először láttuk. Aztán valahogy másra terelődött a szó.


[1] A Melankólia című film rendezője Lars von Trier. A film dán-svéd-francia-olasz-német kooprodukcióban készült 2011-ben.

Jelige: Tarakanova

Aspektuscsokor

A férfi nem volt virágkötő, csak tudós. Ragyogó elme volt, virágzó teóriákat alkotott az emberi viselkedésről, amelyeket bizony nehéz volt megcáfolni. Gyakorta nézegette önállóan az embert - mint individuumot - és nézegette összefüggéseiben, mint emberiséget. Önállóan mint, amikor egy szál rózsát szemlél az ember és összefüggéseiben, mint amikor az egy-egy szál rózsát, mint csokrot szemléli. Nagy adomány volt az övé, képes volt holisztikusan szemlélni a világot és a virágot egyaránt. A férfi tehát tulajdonképpen mégis virágkötő volt a maga módján.

Egy ízben rájött arra, hogy bár virágkötést sohasem tanult, tulajdonképpen egész életében mást sem csinált, csak csokrokat kötött. Csokrokat kötött aspektusokból. Most elhatározta, hogy köt egy amolyan rendes csokrot, amiben igazi virágok vannak. Be is ment a közeli virágboltba, és vásárolt 30 szál rózsát. Minekután a csokorkötés elméleti alapjaival tökéletesen tisztában volt, analítikus ember lévén elsőként - tiszteletet érdemlő precizitással - megfigyelte a csokorhoz szükséges alapanyagokat, majd hozzáfogott az effektív munkához.

Látszólag a rózsaszálak is egyformák voltak, épp, mint az emberek. Elméletileg könnyű dolga volt a tudósnak, voltaképpen csak behelyettesítéseket kellett végeznie. "Egy-egy emberi látásmód egy-egy szál virág lesz majd a csokorban. Egy rózsa, egy aspektus, egy másik rózsa, egy másik aspektus" - tervezgette a csokorkötés mikéntjét. A tudós kéz kissé bátortalanul nyúlt a virághalmaz felé. "Csak bátran - biztatta magát -, gondolj az emberek aspektusairól alkotott teóriádra." Abban a pillanatban, amint az emberekre és az ő aspektusaikra gondolt, az igazi virágcsokorkötés ment, mint a karikacsapás.

Fogta az első szál virágot. Ez egy férfi volt, aki 47 éves korára kiolvasott 52 könyvet. Erre felettébb büszke volt. Úgy érezte, igen nagy tudás van a fejében, mert amennyi mindent ő a világból megismert ebből a rengeteg könyvből, az bizony elismerésre méltó tudásanyag, az aztán teljesítmény. Ettől kezdve nemigen állt szóba olyanokkal, akikről azt feltételezte, hogy 52 könyvnél kevesebbet olvastak. Ő és a tudása emelt fővel jártak- keltek utcákon, tereken azzal a szent meggyőződéssel, hogy vannak a hülyék, a műveletlen barbárok és van ő, akinek a fejében ott a tudás. Alapvetően szerette embertársait, ezért kiművelésüket missziónak tekintette, szívesen és megszállottan látta el őket 52 könyvből összeolvasott tanácsaival. Ilyenkor aztán még büszkébb volt magára, hiszen érezte, bölcs tanácsai nélkül ezek az emberek elárvulnának, a világban sem lenne fejlődés. "Minden tudás a fejemben van! És ezzel a hatalmas tudással tudatlan, kiműveletlen embertársaimat szolgálom" - állapította meg határozottan az 52 könyvet kiolvasott férfi. Ezzel az aspektussal éldegélt ő a világban.

A tudós virágkötő egy másik virágszálat is a kezébe vett, ez egy másik férfi volt egy másik aspektussal. Ez a férfi is épp 47 éves volt és ugyancsak szerette a könyveket, bár sosem számolta, mennyit olvasott. Még csak megközelítőleg sem tudta volna megmondani, mekkora könyvállomány gyűlt össze a fejében, ám egyszer a fia - csak úgy kíváncsiságból - nekiállt, hogy összeszámolja azt az állományt. Kétszer futott neki a számolásnak, a tizennégy könyvespolcon egyik alkalommal 4999, másik alkalommal 4997 tételt számolt. Harmadszor nem állt neki, pontos számokat nem akart tudni, de azért úgy hozzávetőlegesen mégiscsak jó volt ismerni a családi könyvtár méretét. A fiú ment is nyomban az apjához, hogy megkérdezze:

- Hát, aztán mindet kiolvastad apám, ami itt a polcokon sorakozik?

- Dehogy olvastam ki mindet, fiam. Jó, ha a felét - válaszolta szabadkozva a férfi, aki abban a szent meggyőződésben élt, hogy mert alig 2500 könyvet olvasott, ő a tudásból még csak vékonyka szeletet birtokol.

Ez a férfi igen szerény volt, alázattal viseltetett minden és mindenki iránt. Köszönt előre a takarítónak, a kukásnak, és szívesen elbeszélgetett bárkivel, de tanácsokat nemigen osztogatott. Ahhoz nem érezte elégnek az ismereteit, megalapozottnak a tudását.

"Milyen kicsiny az ember ismerete a világról! Mily csekély az a tudás, aminek birtokában vagyok!" - konstatálta bizonytalanul a 2500 könyvet kiolvasott férfi. Ezzel az aspektussal éldegélt ő a világban!

Nyúlt a tudós virágkötő a harmadik szál virágért. A harmadik szál virág helyére

egy férfit képzelt, aki éppen egy ékszerboltban nézelődött, ajándékot keresett a feleségének. 17. házassági évfordulójukat ünnepelték aznap. A férfi hosszasan válogatott nyakláncok és gyűrűk között, olyan ajándékkal szeretett volna kedveskedni a feleségnek, amivel tökéletesen kifejezheti a szeretetét. A szeme az ékszerek, az agya az emlékek között szelektált. 17 közös év, 2 közös gyerek, 1 félrelépés. Ez utóbbi tétel ugyan kihagyható lett volna a felsorolásból - akkor a férfi lelke is nyugodtabb lett volna -, ám ez a férfi mindig igyekezett objektíven szemlélni a világot, kapcsolatait, önmagát, így a félrelépés sem maradhatott ki az összegzésből. Nem maradhatott ki, mert egyrészt megtörtént, másrészt olyan erős lelkifurdalás gyötörte a férfit emiatt, hogy ha akarná sem tudná kihagyni az évfordulós számvetésből.

17 közös év, 2 közös gyerek, 1 félrelépés. Így tartotta a férfi korrektnek a listát.

Szerette a feleségét, nem értette, hogyan történhetett meg a botlás, de megtörtént, s emiatt bűntudata volt.

"Egy szarházi vagyok!" Ezzel az aspektussal éldegélt ő a világban.

A tudós virágkötő belekötötte csokrába a bűntudattal küszködő egyszer hűtlen férfi nézőpontját is, így már három virágból, azaz három aspektusból állt a csokor.

Belekötötte annak a másik férfinek a látásmódját is, amelyik látszólag éppen olyan volt, mint az előző férfi. Még az élethelyzetük is megegyezett. Ez a másik férfi is éppen egy ékszerboltban nézelődött, ajándékot keresett a feleségének. 17. házassági évfordulójukat ünnepelték aznap. A férfi hosszasan válogatott nyakláncok és gyűrűk között, olyan ajándékkal szeretett volna kedveskedni a feleségnek, amivel tökéletesen kifejezheti a szeretetét. A szeme az ékszerek, az agya az emlékek között szelektált. 17 közös év, 2 közös gyerek és néhány félrelépés. Ez utóbbi tételt kihagyhatta volna a felsorolásból, de ugyan miért hagyta volna? Nem volt rá különösebben büszke, na, de azért nem is szégyellte, hogy csak szeretőkkel tudott létezni. Hogy pontosan hány hódítása testesedett ki az ágyban, arról nem volt pontos ismerete. Azt tudta csak, hogy félévente eltűnik két-három napra, afféle hivatali kiküldetésre, csapatépítő tréningre, és az efféle félévente esedékes reggeleken sohasem egyedül ébred. Volt, hogy ezekkel az ébredésekkel végződött, volt, hogy ezekkel kezdődött valami. Aznap mégiscsak évforduló volt, s mert az évfordulók tökéletes alkalmak a merengésre, számvetésre, végignézett hát ez a férfi önmagán. A végignézésnek számszerű eredményei is voltak: az eddigi 17 év házasságban eltöltött éve alatt legalább három tucat egyéjszakás kalandja, egy 365 napig tartó kalandja és egy négy évig tartó valamije volt. Ezt a valamit nem nagyon akarta definiálni a férfi, annyi bizonyos, hogy ez nem épp kaland volt.

Ezektől a kalandoktól és ettől a valamitől a férfi lelke egyáltalán nem volt nyugtalan. Szerette ő a feleségét a maga módján, pusztán azért mert 17 év alatt mást is szeretett a felesége mellett még nem tartotta magát rossz embernek. Sőt! "Én aztán értékes ajándékokat veszek az asszonynak, évente háromszor elviszem nyaralni, még a házassági évfordulónk napjára is emlékszem" - mondogatta mély meggyőződéssel. "Rendes ember vagyok!" - konstatálta büszkén. Ezzel az aspektussal éldegélt ő a világban.

A tudós virágkötő ezután az ötödik szál virágot vette a kezébe, amiről azt képzelte, hogy ez egy hölgy, aki akaratán kívül átvert valakit. Ez a hölgy észrevette ugyan, hogy átvert valakit, de csak késő este. Éppen vacsorát készített, amikor meglátta, hogy a kenyértartóban öt darab friss császárzsemle van. Ettől aztán kellőképpen meg is ijedt, mert négynek kellett volna ott lennie. Rosszat sejtett. Kétségbeesve a pénztárcájához nyúlt, hogy előhalássza a közértben kapott blokkot. Sejtése bebizonyosodott; a pénztáros csak négy darabot ütött be a gépbe, ő pedig ennyit fizetett ki. Most már határozottan előtte volt a jelenet. A pénztáros megkérdezte a nőt; "hány darab a zsemle?", de nem számolta meg.

"Bízott bennem, én meg becsaptam. Véletlenül ötöt vettem el, de csak négyet fizettem ki. Tulajdonképpen elloptam egy császárzsemlét. Voltaképpen tolvaj vagyok!" Rendkívül nyomasztotta a dolog, a lelkifurdalástól nem sokat aludt. Másnap reggel az első dolga volt, hogy visszament a kis közértbe és rendezte adósságát a pénztáros felé. Ezen az élményen azonban még hosszasan rágódott, a rossz érzés jó darabig elkísérte.

"Átvertem valakit!". Ezzel az aspektussal éldegélt ő a világban.

A hatodik szál virág a csokorban egy híres üzletasszony és annak nézőpontja volt. Ez az üzletasszony saját fejlesztésű fogyókúrás termékeket árusított, amiből rövid idő alatt hatalmas jövedelemre tett szert. Az élelmiszer-biztonsági szakemberek rendszeresen pénzbírságot szabtak ki az üzletasszonyra, mert élelmiszer-ipari termékeinek összetevőit meglehetősen aggályosnak, egészségre ártalmasnak találták, ám az üzletasszony mindig egy lépéssel a hivatalnokok előtt járt, úgy ügyeskedett, hogy az egészségügyi határértékek végül papíron mindig rendben voltak.

- Maga mérgezi az embereket! - kelt ki magából egyik alkalommal a revizor.

- Én csak segítek az embereken, hogy az ideálisnak vélt testsúlyukat elérhessék - válaszolt értetlenül a nő.

- Maga megöli ezeket az embereket, a termékei toxikusak!

- Ugyan már! Hagyjuk a nagy szavakat! Éppenséggel megeshet, hogy pár évvel rövidebb lesz az életük, de legalább csinosak lesznek.

És az üzletasszony szentül meg volt győződve róla, a hivatalnokok a pokolra jutnak majd, amiért minden lehetséges módon gátolják, hogy termékeivel segíthessen a súlyproblémával küszködőknek. "Micsoda kártékony emberek vannak" - mesélte mindenfelé, amerre csak járt. "Hogy szolgálják ezek a fejlődést, a világ előrehaladását? Jót tenni másokkal, ez a legfontosabb emberi küldetés" - mondta az üzletasszony és büszkén kihúzta magát. Ezzel az aspektussal éldegélt ő a világban.

A tudós-virágkötő ezen a ponton megállt, ránézett a rózsákból álló aspektuscsokorra, és rájött, hogy a bokréta voltaképpen elkészült. Köthetne ugyan még bele további szálakat, de semmi szükség rá. Amikor a különféle nézőpontokból összeállt a rózsacsokor, a tudós bevitte azt a szomszédos virágüzletbe, és így szólt. "Nézzék hölgyeim, ez itt egy egészen egyedi csokor, magam kötöttem" - mutatta büszkén a tudós virágkötő. "Olybá tűnik, mintha rózsacsokor lenne, ám voltaképpen ez egy aspektuscsokor. Az aspektuscsokor lehet egészen kevés viragszálból álló csokor is. Értékét nem a csokorban lévő virágok darabszáma adja" - tette hozzá.

"A maguké hölgyeim. Eladhatják, árazzák be, ahogyan csak akarják. Vagy meg is tarthatják, egyfajta referenciaként."

Ezt az úri huncutságot azonban a virágbolt eladói nem értették, és a virágkötők egyesülete sem nézte jó szemmel a tudós ilyesfajta értelmetlennek és haszontalannak tartott csokorkötési próbálkozásait. A tudós-virágkötőt így aztán virágkötőként sosem ismerte el a szakma, ám "Aspektuscsokor" című publikációjáért 2,5 impact factort kapott a Behavioristák című, nagy presztízsű, nemzetközi tudományos folyóiratnál.

**

Kalácsba gyúrt elfojtás

A feleség kalácsot sütött. Konstruktívan sütött. Azaz látszólag konstruktívan. Akkor még nem tudta, hogy sütni nemcsak pozitív érzelemmel, az alkotás szándékával lehet, nemcsak azért, hogy együnk. Nem tudta, hogy sütni nemcsak valamiért, de valami ellen, valami helyett is lehet.

A nő tehát sütött. Látszólag konstruktívan. És valóságos profi volt. Már ami a kalácssütést illeti. A tésztagyúrás tudományát még az anyjától leste el. 11 éves is alig volt, már tökéletes kalácsokat készített. Az anyja annyira megtanította neki a tésztagyúrás fortélyait, hogy minden mást elfelejtett megtanítani. De a tésztagyúrás praktikáit kétségtelenül igen becsületesen átörökítette a lányának. Igaz ugyan, hogy ezzel együtt átörökített valami mást is, valami rejtélyesebb tudományt, de - mert maga sem tudta, hogy azt a gyúrással együtt átörökíti - erről közöttük nemigen esett szó.

Amikor a feleség kislányként tésztát dagasztott, mindig arra gondolt, ha egyszer gyerekei lesznek, miket fog sütni nekik. Még maga is gyerek volt, de már az elképzelt gyermekeinek sütött. Mániákusan szeretett sütni és mániákusan vágyott gyerekre. Pontosan négy gyermekre vágyott, három lányra és egy fiúra. Hogy süthessen nekik.

Amikor kislányként a jövőről ábrándozott, lenyűgözően gazdag színpalettával ábrándozott. Elképzelte majdani gyermekei arcát, szemét, haj- és hangszínét, mosolyát és a jelenetet, amikor együtt sütnek. Órákig tudott álmodozni arról, családanyaként miket fog gyógyítani a süteményeivel; ha a kislánya eltörli a kezét kakaós csigát fog neki késziteni, ha kisfiát csúfolják az óvodában, akkor túrós táskát. Diós kalácsot akkor fog sütni, ha rossz jegyet kapnak az iskolában a gyerekek, fahéjasat, ha megfáznak. Szegény lány akkoriban még nem tudhatta, hogy vannak problémák, amelyekre a legfinomabb kalácsok sem hoznak gyógyírt.

Nem tudhatta, hogy nemcsak konstruktívan lehet sütni. Lehet sütni menekülésből is. Süthet egy nő kibeszéletlen problémák, kellemetlen érzések előli menekülésből. Beszélgetések, ölelések ellen. Lehet sütni öntudatlan védekezésből, elhárításból. Lehet a sütés egy kakaós csigába gyúrt elhárító mechanizmus. Az anyja is éppen így sütött: nem valamiért, hanem valami ellen, valami helyett. Szomorú sütés ez, majdnem gyógyíthatatlan. De ezt abban a családban nem tudták, nem akarták tudni a nők.

A feleség kislányként gondtalanul àbrándozott hát leendő gyermekeiről, kalácsairól, de leginkább a sütés misztikus mindenhatóságáról. Ábrándozott egy hatalmas házról is, ahol lakni fognak - ő és a négy gyermeke - egy konstruktív sütésre kiválóan alkalmas konyhával. A kislányból nagylány lett, de a sütésben megtestesült ábrándozás-illúziói hű társként kísérték útján. Volt ezekben az ábrándozás-illúziókban valami egészen furcsa: akármennyire is színesek és árnyalatgazdagok voltak, valahogy sohasem jelent meg bennük férfi. Ennek a kislány persze 11 évesen még nem tulajdonított jelentőséget. Miért is tulajdonított volna? Nem tulajdonított jelentőséget aztán 18 évesen sem, 25 évesen sem. Ezzel a furcsasággal, aprócska hiánnyal ábrándozott ő gyerekről, kalácsról. Egyébként részletgazdagon. Pedig nem volt neki semmiféle averziója a férfiakkal kapcsolatosan, csak hát nem érdekelték annyira mint a kalácsok. A férfivel kapcsolatosan mindössze egyetlen elvárása volt, de egyetlen elvárása azért volt: jó apa legyen. Jött is egy férfi, akiről úgy vélte, jó apa lesz belőle, ezért hozzáment. Az oltár előtt - az élet egyik legszebbnek becézett pillanatában - ők ketten nem tudhatták még, hogy nem egymást keresték. Nem tudták, hogy ők ketten olyan végzetesen másfélék.

Nem tudták, hogy az ilyen ellentétes igények kibékíthetetlen ellentéteket szülnek majd. Van az úgy, hogy élete legszebb napján ront el valamit az ember végérvényesen. Mert az ember időnként ösztönösen becsukja a szemét, nemcsak akkor, ha egy bogár akar belerepülni. Becsukhatja a szemét érdektelenségből, lustaságból, félelemből is. Vagy, mert így tanították.

Veszélyes érzékszerv a szem, mind közül a legveszélyesebb. Könnyen túljár az észen. Különösen akkor, ha nem akar kapcsolatot az aggyal, ha fél továbbítani a látottakat. De mert a szem mégiscsak érzékszerv, meglátja, be is gyűjti ugyan az információt, csak épp cinkosává teszi az idegszálakat, így azok nem hajlandóak továbbítani a látottakat az agynak. Ha a szem nem lenne ilyen csavaros eszű, vagy épp az idegszálak volnának becsületesebbek, az ember képes lenne meglátni egészen nyilvánvaló dolgokat.

Akár olyanokat, mint ennek a férfinek és ennek a nőnek az élettel, házassággal és családdal kapcsolatos merőben eltérő igényei. Azt, hogy a nő apát keresett leendő gyermekeinek, a férfi pedig nőt keresett magának. Hogy a nő apát keresett, akit leendő gyermekei majd szeretni fognak, míg a férfi párt keresett, akit szerethet, és aki majd viszontszereti. Hogy a nő annak reményével állt oltár elé, hogy sok gyerekkel majd boldoggá teheti a férfit. A férfi annak reményével, hogy önmagával boldoggá teheti a nőt. Ezzel a két merőben eltérő igénnyel indultak ők meg közös életük reménytelen útján. Emiatt aztán kétségbeesett bújócska lett a házasságuk: kerestek valamit a másikban, mindhiába. Valamit, ami sohasem volt benne a másikban. Persze az ilyesmit csak azok a kiváltságosok képesek észlelni, akiknek nem ilyen manipulatív a szemük, és kicsivel becsületesebb az idegszáluk. Ők ketten ilyen terén nem voltak kiváltságosak, így házasságuk sokadik évében hatalmas házban ülve, két gyerekkel körülvéve jöttek csak rá arra, hogy azt a valamit, amit olyan vágyakozva keresnek, nem egymástól fogják megkapni. Amikor ezt felismerték, megkeseredtek.

Megkeseredtek, de azért még próbálkoztak: a férfi próbálta szeretni a nőt, akinek a gyúrás lett a szubsztanciája, a nő pedig próbálta szeretni a férfit, mert aprólékosan elképzelt boldogságához hiányzott még két gyerek. Tíz hosszú év után azonban másfajtaságuk nem tudott tovább rejtőzködni. A férfi 3650 javarészt hiábavaló nap után határozta el, ráparancsol az idegszálaira, dolgozzanak rendesen. Azok megijedtek és attól kezdve becsületesen szállították a látott információkat az agynak. És abban a pillanatban, amint az érzékelés zavartalanul végbement, a férfi képessé vált megfogalmazni magának, hogy ezt ő nem akarja így tovább. Idegesítette ez a mindig és minden helyett sütő nő. Neki nem kellenek többé a nő kalácsai. Nem kell neki a nő sem.

"Nem bírom már a sütéseidet" - mondta akkor a férfi. Nem volt a hangjában támadás, csak félreérthetetlen melankólia és elhatározás. Explicit üzenet volt ez, házasságuk kudarcának legegyértelműbb összefoglalása. Ezzel a férfi mindent elmondott, ami elmondható. Vannak mondatok, amelyek hosszú évek alatt érnek meg. Az ilyen mondatok nem szavakból épülnek fel, hanem érzésekből; fájdalmakból, szenvedésekből és hiányokból. Olyan túlsúlyos érzésekből, amelyek miatt a mondat sem tud súlytalan lenni. A nő nem értette ugyan ezt a beszédet, de nem tudta nem észrevenni a férfi szemében azt a valamit. Hosszú évek után először nemcsak a gyerekei apját látta meg a férjében, de megpillantotta a férfit is. Fájdalmas szembenézés volt ez, mert amint meglátta a férfit, meglátta a férfi szemében az örömtelenséget is.

A nő érezte, hogy haladéktalanul tennie kell valamit, a gyermekkorában bevésett megoldási minta szerint cselekedett: ösztönösen a konyhaszekrényhez lépett, és a liszt után nyúlt, hogy gyúrni kezdjen. De most másképp sütött, mint eddig bármikor. Aznap nem úgy sütött, ahogyan az anyjától tanulta. Aznap felismeréssel sütött. Egy házasság zátonyra futásának felismerésével. Lelkifurdalással sütött, dühvel és félelemmel. Lelkifurdalással, mert a férje szemeit látta maga előtt. Dühvel és félelemmel, mert aprólékosan elképzelt életéből hiányzott még két gyerek. Miközben felfuttatta a tejben az élesztőt, arra gondolt, hogy ő nem akarta ezt. Ő nem tudta, nem merte tudatosítani magában, hogy baj van. Csak azt tudta, hogy a sütésbe menekülni lehet. Kapaszkodni lehet belé. Kenderből precízen sodort vastag, erős kötél a sütés, kapaszkodhat bele egy nő testsúlyának, gondolatainak és félelmeinek minden terhével.

A lisztet, a sót, a cukrot, a tojást meg a vajat keverte az élesztős tejjel, majd letakarva félretette a tésztát. Amíg a tészta kelt, a nő végignézett az életén. Ahogy a végignézés legvégére ért arra jutott, hogy alapvetően elégedett az életével, már majdnem boldog is. Mitől ne lett volna, hiszen meg volt majdnem mindene, amiről kislánykorában ábrándozott. A négy gyermekből kettő már ott volt a nagy házban és a sütésre kiválóan alkalmas konyhában. Csak egy egészen picike hiányzott a boldogságához. A férje elégedettsége. Ha erre gondolt, sütni kezdett.

Most is épp erre gondolt, miközben sodrófájával mániákusan nyújtotta a tésztát, mint egy megszállott. "Akkor is boldoggá teszem a férjemet" - mondogatta magában, de a lényeget még mindig nem értette. "Ha már a férjem nem boldog tőlem, legyen legalább boldog a süteményemtől. Ha nem boldog a süteményemtől se, legalább elterelhessem a figyelmemet a boldogtalanságáról" - gondolta. Így látta otthon, így csinálta ezt az anyja is. És nekilátott, hogy süssön a férjének pár falat boldogságot. Sütőpapírral szépen, gondosan kibélelte a tepsit, rátette a csiga formára tekert tésztákat, beállította az előírt hőfokot, majd bezárta a sütő ajtaját. A sütési idő leteltével a tűzhelyhez lépett és megdöbbenve észlelte, hogy valami baj van, mintha a boldogság odaégett volna. A nő csak bámult bambán, nem értette, ez hogyan történhetett meg. Hiszen ő mindent az útmutatás szerint csinált. Úgy, ahogyan az anyjától tanulta. És ekkor, harmincöt év óta először szembenézett önmagával. A kijózanodás kegyetlen pőreségével. Tudatalatt régóta készült már erre a szembenézésre, de mert a szembenézés kényelmetlen időtöltés sokáig halogatta ezt a programot. Most, hogy érezte a konyhából áradó penetráns bűzt és látta a sütőben szénné égett kalácsokat szegény nő nem halogathatta tovább a szembenézést. Állt a hatalmas konyha közepén a kalácsba és családba vetett minden téves hitével, illúziójával. Csak állt és a két gyerekére gondolt, akik sok kalácsot esznek, mégsem nevetnek sosem. A férjére gondolt, aki mostanában kezdett el megtanulni nevetni, pedig egy ideje nem is eszik a kalácsából. A valóság meglátásától összeomlott! Két kezével ütni kezdte a gáztűzhely ajtaját. Élete minden elfojtott szenvedélyével püfölte a sütő felforrósodott ajtaját, és élete minden elfojtott felismerésével üvöltött. A földre rogyva üvöltött. Harmincöt éve során először nem dugta fejét homokba. Azaz valami évtizedek alatt rögzült ösztönös mozdulatként beledugta ugyan, de egy furcsa felismerés arra késztette, hogy emelje ki mégis. Amint kiemelte fejét az aranyló homokszemek hamis biztonságából, csalódottságot és reménytelenséget érzett. Zokogva ült a felismerés romjain és nem látott mást csak gyászszínűbe öltözött hatalmas konyhát, benne gyászszínűbe öltözött tűzhelyet fekete kalácsokkal. Hirtelen túl nagy lett a konyha, túl sok odaégett boldogság fért el benne. Többé nem sütött kalácsot, többé nem kért az anyjától tanácsot. Többé nem kapta vissza a férjét. A vesztesége árán kapott felismerés olyan ajándék volt, amihez még túl friss volt a pillanat, hogy értékelni tudja. Még a sokk hatása alatt állt: még képtelen volt felfogni, hogy a sütés adta biztonság nem más, mint illúzió.

Azt pedig sosem tudta megemészteni, hogy a férje egy olyan nő mellett találta meg a boldogságát, aki még csak sütni sem tudott.



Jelige: Kácsárd

A FECSKÉK ÉS ÉN

Az idén a fecskék a teraszra raktak fészket. Először csak egy jött, aztán már ketten voltak, építették a fészküket. Egy ideje látom, hogy az egyik ül a tojásokon, a másik tovább igazgatja, erősítgeti kis lakásukat, de esténként együtt ülnek a fészekben, egyikük a fészek szélén őrzi párját.

Korábban csak az istállóban és a régi eresz alatt fészkeltek, most napokig keresték a megfelelő helyet, míg végül a terasz mellett döntöttek. Valami miatt úgy látták, ez biztonságosabb lesz. A férjem eddig elzavarta innen őket, hogy ne piszkolják be a falat, de ahogy öregszünk, enyhül a szíve. Most rögzített egy kisebb deszkalapot a fészek alá, ilyen egyszerűen megoldva a tisztaság kérdését.

Sokszor a szárítókötélen ülnek fölöttünk, mi a székeken. Beszélgetnek. Néha mi is. Hajnalban már dolgoznak, csivitelnek, építkeznek. Az ablakon keresztül látom őket és amikor kimegyek, már nem repülnek el ijedten, mint először, ha mozgást észleltek. Tudják, hogy nem bántjuk, hanem szeretjük őket és örülünk nekik.

Szeretem a tavaszt, a sokféle, szebbnél-szebb zöldet, a nyíló virágokat a kertben, a madarak hangját, a fák leveleinek susogását. Azt, ahogy a kutya együtt pihen a macskákkal a ládában, a csipegető libákat a friss gyepen és azt a hihetetlen csendet, ami csak madárdallal van tele. Béke van a lelkemben. Hogy lehet, hogy ezt eddig nem vettem észre? Az évek múlásával egyre szebbnek látom körülöttem a természetet, mintha minden összefüggne egymással, mintha minden egy nagy-nagy egész lenne és benne én, a pici porszem.

Az élet maga a csoda, melyhez szorosan kapcsolódik a halál. A születés és a halál között azt az utat járja be az ember, amit a növények és állatok, csak mindent másképpen, rövidebb, vagy hosszabb ideig. Rokonságban vagyunk egymással és függünk is egymástól, tápláljuk, vagy romboljuk egymást testileg, fizikailag, lelkileg, szellemileg.

Nem vagyok templomjáró, de hívő embernek vallom magam és néhány éve minden napért hálás vagyok, mert úgy élem meg, mintha ez lenne az utolsó. És ez nagyon jó. Már nem szaladnak el mellettem a dolgok, van időm, oda tudok figyelni másra is, nem csak a feladatokra, problémákra, mások gondjaira.

Amikor fiatal anyaként hazalátogattam a tanyára, mindig elmosolyodtam azon, hogy édesanyám milyen örömmel újságolta, hogy megtojt a kendermagos, s hogy négy fecskefészek van az istállóban, vagy hogy két kiscicája van Mircinek.

Mennyire más minden foglalkoztatott akkoriban engem: mi volt az iskolában, ment-e a gyerek zongoraórára, hazaér-e a férjem időben, milyen ruhát vegyek fel holnap, mit szólnak az új blúzomhoz a kolléganőim, lesz-e elég pénzünk a nyaralásra, vagy most éppen kibe lett szerelmes ifjú kollégánk? - és még sok apró semmiség, ami akkor fontosnak tűnt.

Telt-múlt az idő, egyre szűkebb lett a kör, s mióta nyugdíjas vagyok, már én is, mint valamikor édesanyám, a kendermagos tyúkot figyelem, hogy tojt-e aznap. Észreveszem, ha szellő táncoltatja a faleveleket, esténként a tücsökmuzsikát.

A test, a szellem lecsendesedik, nem haragszik, nem lázad, elfogad, eltűr, hallgat. A világot néha jobb kizárni, ha békét akarok magamban. A város zaját ma már nem szeretem, de néha mégis hiányzik kicsit, hiszen hosszú évekig éltem ott, s ahogy ma mondják, pörögtem a munkahelyemen és a magánéletben.

Álmaimban fiatal vagyok és dolgozom, a gyermekeim is kicsik még, a szüleim is élnek és boldogok vagyunk együtt. Vidáman táncolunk a bulikban, és mindig sokan vannak körülöttem. Néha rossz felébredni, olyan szép az álom, - szebb, mint a valóság, mert a valóság nem álom.

A fecskefészekből kirepülnek a kisfecskék, a saját útjukat járják, párt választanak, új fészket építenek, fiókákat nevelnek, majd útra kelnek, mint a mi gyerekeink is, de ha tehetik, visszatérnek oda, ahol születtek, mint én a régi tanyára.

Az öreg ház biztonságot, nyugalmat ad, ahonnan egykor elvágyódtam, mert hívott az "élet", de az idő repül és én egyre jobban visszavágytam. Bezártam egy ajtót és kinyitottam egy másikat......

A kör lassan bezárul s ez is így jó. A Föld is forog, gömbölyű is, a folyók, utak erekként hálózzák be, és ezeket be kell járni.

Az öröklét tehát igaz, mert a halál után porainkból újból feltámad az élet s folytatódik minden tovább, majd kezdődik elölről.

Az életben is hegyeket és völgyeket járunk be, időnként sodor minket az ár, vagy úszunk szemben, az ár ellen. Néha magasba repülünk, olykor nagyokat esünk, de felállunk, leporoljuk magunkat, és újra kezdjük. A fecskék nem tehetik meg, hogy leessenek, mert az a vég lenne. Nekünk megadatott, hogy felálljunk, olykor csak nagyon nehezen, de újra megpróbálunk repülni, nem számolva az újra leesés fenyegetésével. Új utakat keresünk, amelyeken csak sokkal kevesebben megyünk tovább, elsősorban azokkal, akik segítettek felállni, amikor elestünk!

Egy régebben látott filmben mondta az egyik bölcs szereplő, hogy "az élet egy nagy utazás, van eleje és van vége, s mi akkor cselekszünk helyesen, ha közben szeretjük egymást". Igen, erre a szeretetre nagy szükségünk van, ez segít át a gondokon., amikor elindulunk és megérkezünk s közben sok-sok minden történik velünk, de semmiből sem tanulunk, sem az esésből, sem a repülésből. Azt hiszem, hogy a fecskék okosabbak.

Kevés ember mondhatja el magáról, hogy hozzátett valamit a világhoz, de nagyon sokan elmondhatnák, hogy elvettek belőle, hogy nem építettek, hanem romboltak, ki így, ki úgy.

Néha meg kellene fordítani az életutat, talán többre menne az emberiség, ha visszafelé élne, bölcsebben, okosabban, hitben, szeretetben. Ám a nagy rendező és Teremtő nem így tartja helyesnek, ő a kezdet és a vég elvét vallja, miközben próbára teszi az embert. A véget az ember idézi elő, vagy a természet, vagy a Teremtő?

Lehet, hogy ha elgondolom én sem tettem sokat a világért, mert csak éltem, nagyot sem alkottam, fel sem fedeztem semmit, nem vittem előbbre a világot, de építettem egy fészket, tettem a dolgom, szültem három gyermeket, fenntartottam a családot, a fajomat, mint a fecskék ott a fészekben.

Az egyik költi a tojásokat, a másik élelmet szerez, majd mindketten etetik a fiókákat, megtanítják őket repülni, hogy ők is folytassák azt, amit a szüleik. Néha visszatérnek a korábbi fészekbe, de többnyire újat, biztonságosabbnak véltet építenek.

Költenek, etetnek, repülni tanítanak, s figyelik a fiókákat, amint repülnek, egyre távolabb és távolabb, míg el nem tűnnek a végtelen ég alatt a szemük elől, hogy újra ketten üljenek a kis fészek szélén, és ha az idő engedi, újra költenek.

Aztán eljön a nyár vége és ők hosszú útjukra készülnek, pihennek még egy kicsit, csapatokba verődnek, hangos csiviteléssel megbeszélik az útitervet és mintha valami jelet kaptak volna, egyszerre elindulnak, hogy sok-sok veszély után tavasszal visszatérjenek ide, a teraszra.

Remélem mindkettőjüket mi is, a párommal együtt viszontlátjuk jövőre.


U T A Z Á S

"A vonat minden állomáson és megállóhelyen megáll." - recsegte a hangosbemondó az állomáson. Nos, akkor jó hosszú lesz az út, Budapestig közel négyórányi. Felszálltunk, vitte mindenki a maga csomagját. Alig ültünk le, máris előkerültek a különböző tabletek, telefonok, laptopok és egyebek, egy, vagy két dugó a fülbe (madzaggal). Szétnézve láttam, hogy a fiatalabb korosztály mind ezt tette, kizárván magukat a környezetből.

A kocsiban csak két férfi beszélgetett a vasárnapi választásról, vitatkoztak, szidták a politikusokat, a gyűlölet, elégedetlenség hangja szólt mindkettőből.

A vonat megállt, fiatalok szálltak fel, nagy hanggal, vidáman. Nevetgélve élcelődtek az egyik társukon, akinek még az a bizonyos öreg mobilja van, amelyikkel csak telefonálni lehet, vagyis szerintük nem tud semmit.

- És képzeld, előveszi! Hogy nem süllyed el!- mondta harsány vigyorral az egyik.

Atya ég, nekem is ilyen van, gondoltam magamban. Bezzeg a fiúnak már a legújabb típus van a kezében.

Közben megtelt a kocsi, minden ülőhely foglalt volt, - minden fül is. Néha-néha felnevetett valamelyikük, miközben a "telóját" nézte.

Szerencsre értünk, a sok le- és felszálló utas között egy idős házaspár, csomagokkal a kezükben próbált helyet keresni, sikertelenül, senki nem nézett föl, mintha odatapadtak volna azokhoz a kis készülékekhez. Már-már azon voltam, hogy átadom a helyem, de akkorra felállt egy tetovált kezű és nyakú srác a barátnőjével együtt és kedvesen szólt a házaspárnak: - Tessenek leülni! Ők megköszönték és helyet foglaltak. Az utastársak meglepetten felnéztek, szinte rácsodálkoztak a fiatalokra, majd ismét a belebújtak a modern technika apró csodáiba. Itt-ott megcsörrent a telefon és fültanúi lehettünk egy autóeladásnak, egy szerelmi bájcsevegésnek, egy munkahely szidalmazásának és egy férj összes hibájának, meg még sok minden másnak. Szóval zajlott az élet a kocsiban.

Már Miskolcon jártunk, amikor elővettem a hímzésemet, addig az elsuhanó tájat, a zöldellő határt, a sárga repcetáblákat néztem és az őzeket a vetésben. Ezeket a körülöttem ülők közül csak az idős házaspár látta, akik ki-kinéztek az ablakon, és közben csendesen beszélgettek. Igen, ők még beszélgettek.

A többiek nem tudom, mit láttak. Egyáltalán szoktak beszélgetni, rácsodálkozni a tavasz szépségeire, ismerik-e a virágzó pipacsot?

Nos, ahogy elővettem a hímző pamutomat, egy leesett és az ülés alá gurult. Lehajoltam és felvettem volna, de a derekam nem engedelmeskedett. Egy halk "jaj" csusszant ki a számon, amit az ott ülő "aligszoknyás" lány meghallott, furcsán elmosolyodott, látta az elgurult cérnát is, de nem segített, nem vette fel.

Összeomlott bennem egy világ! Hol élek és mi lesz így velünk, ha ilyenek a fiataljaink?Teljesen kész voltam, már nem is volt kedvem felnézni a varrásból, csak öltögettem, öltögettem. Észre sem vettem a le- és felszállókat, úgy el voltam foglalva a saját gondolataimmal. Dühös voltam magamra, a világra, a fiatalokra, mindenre. Bezárkóztam én is, mint ezek a fiatalok körülöttem.

Lassan telt az idő, csend volt, viszonylagos csend, ahogy ez a vonaton lehetséges. Az út már nem érdekelt. Nem érdekelt a természet szépsége, a fiatalok tetoválása, az "aligszoknyák", a félig borotvált haj.

Mire Hatvanba értünk úrrá lett rajtam a teljes pesszimizmus - a "kütyük" elleni utálat és düh. Ekkor megszólalt a régi zenélő hangú telefonom: A lányom hívott fel. - Anya, kimegyek eléd az állomásra, a peronon találkozunk. Jó? Puszi. Átfutott az agyamon, hogy de jó, hogy kijön elém, mert mindig izgulok a metróban, hogy jó helyen szálljak le.

Éppen kezdtem magamhoz térni a melankóliámból, kezdtem befejezni a hímzést, amikor a mellettem ülő srác szólt, hogy megint leesett az egyik cérnám a pad alá, a lábam mellé és felvenné, ha egy kicsit odébb húzódnék. Megköszöntem, összepakoltam a dolgaimat és ismét nézelődtem.

Egy üres sörös doboz gurult ide-oda a padlón, amit a két politizáló férfi hagyott itt. A kisfiú, aki az apjával utazott ügyesen felvette és betette a szemetesbe. Lassan elkezdtek mocorogni az emberek, kikerültek a fülekből a "dugók", zsebekbe, táskákba kerültek a telefonok, táblagépek.

A közelben ülő férfi is eltette a laptopot, miközben a feleségéhez szólt: - De jó, hogy megírtam és el is tudtam küldeni a leveleimet, mert otthon nem lesz időm rá, Orsika biztosan lovacskázni akar megint, ha hazajön az oviból.

Hm! Nem is gondoltam, hogy ez a fiatalember dolgozott, azt hittem filmet néz, vagy játszik a gépen, vagy valami hasonlóval szórakozik.

Kezdett helyrebillenni bennem az egyensúly, csillapodott az ellenszenvem a modern technikával szemben.

Leszálláshoz készülődtünk.

- Segítsek levenni a csomagot, kérdezte a borotvált fejű férfi.

- Megköszönném.

- Majd leadom, amikor tetszik leszállni.

- Az bizony nagyon jó lesz, köszönöm. És így is lett. Tényleg segített!

Elgondolkodtam, hogy miért is voltam dühös, reményvesztett, kiábrándult?

Ahogy a peronon húztam a bőröndömet, megcsörrent a telefonom:

- Merre vagy anya? Picit kések, várj a kijáratnál.

- Rendben!

De jó, hogy van ez a telefon, különben elkerüljük egymást!

Közben hallom a hátam mögött:

- Jó, hogy van wi-fi a vonaton! Sikerült megtanulnom Petőfi verséből három versszakot.

Hátranéztem, az "aligszoknyás" lány újságolta örvendezve a barátnőjének.

Elmosolyodtam és megálltam a kijáratnál, ahogy a lányom mondta a telefonban és közben arra gondoltam, hogy lehet, hogy én is veszek egy olyan okos "telót". Az unokám majd megtanít a használatára.

Sokat utazom, meg aztán tényleg jó, hogy van wi-fi a vonaton!

***********************************************************


Jelige: Niobé


Anya

Vonul a várandós idő,
kőlépte kongó, rémítő,
kínbörtön rácsai közén,
szökik az öröklét-remény.
Lángoló lélekliliom,
kúszik a vérző falakon,
kakofón őskánon remeg,
meglékelt emlékek felett.
Sírnéma megfagyott sikoly,
széttépett életlapokon,
rémmaszkos pokol-színpada,
könnyeket ont egy kőAnya.

Esik

Szomorú, sápadt, komor délután,
az eresz vigasztalan zokog.
Kerékakasztó fekete sár,
a fákon kis vízcseppgyöngysorok.
Esőpatakok zúgnak mocskosan,
az árkok fuldokolva küzdenek,
kifeszült, vizes ernyők alatt,
fáradt, sietős, magányos emberek.
A fény , mint elrabolt templomi kincs,
ragacsos, tapadós bánat mindenen,
az ég egy kútbahullott kék kavics,
elnyelte a szürke végtelen.
A ház ablakán, akár a könny csorog,
blues egy lehangolt húrú zongorán,
elszökik a keserű pillanat,
a vénülő idő lábnyomán.

Jelige: ALLITERÁTOR

KIKÖTŐ, KARÁCSONYKOR

I.

Ezerkilencszázharmincnégy tavaszán, mire elolvadt a maradék soványka hó, semmivé foszlott az utolsó remény is. A gabonaárak évekkel azelőtti mélységbe zuhantak, a tőzsdéken csak legyintettek, ha búzát kínált valaki, s az elemzők agrárválságról beszéltek.

Lantos Márton csongrádi gazdálkodó nyakába úgy szakadt ez az év, mint a hóhérpallos. Hiábavaló volt a tavalyi bőséges aratás, és hiába a mostani megalázó kalapolás, kilincselés: a kisréti földek csatornázására, a Hofherr-traktorra, a cséplőgépre felvett kölcsönt nem tudta törleszteni. A Hitelbank sorra rátenyerelt minden vagyonukra, legvégül a városi házból is kikényszerültek. Egy jólelkű nagybátyjuknál húzódtak meg, udvarra nyíló, dohos mellékszobában. Felesége ágynak esett, ideglázban vergődve sírogatta: - Oda van mindenünk. Földönfutók lettünk, Márton...

Teste egyre kisebbé, törékenyebbé vált, csak a szemei nőttek mind nagyobbra a felpockolt párnák öblében - és ősz végére a földönfutás helyett magasra szárnyalt a lelke. Abba a magasságba, ahonnan nemcsak a Tisza köröstoroki kanyarulata látszik, hanem az összes folyó, fakadástól a tengerekig... Temetés után a férfi azt suttogta a karjai között zokogó lánya hajába: - Nem köt mán ide sēmmi, kislányom... Elmögyünk, Amerikába.

*

Télvíz idején nem könnyű világgá menni. Először Hamburgból jött a hír, hogy bizonytalan ideig nem indítanak óceáni hajójáratot, a megnövekedett jéghegy-veszély miatt. Néhány nap múlva Olaszországból érkezett választávirat: a Lloyd Társaság december közepén elindítja Fiuméből a Portugal nevű gőzhajót, Boston - Rio de Janeiro - Santos útvonalon. Már a vasútállomás felé tartottak, amikor lélekszakadva rohant utánuk Nagypál Frici segéd-postamester a frissen érkezett telegrammal, miszerint a Portugal nem Fiuméből, hanem a szintén Itáliához tartozó Zarából indul!

Hosszú volt a vonatozás, Kanizsán, Zágrábon keresztül. Tanulással ütötték el az időt: angolul tanultak egy kis könyvecskéből, s gyakorlásképpen visszakérdezgették egymást. Néha már derülni is tudtak a nyálfrecsegtető, nyakatekert kiejtés kínjain. Később Lantos arról mesélt, mihez fognak majd az Újvilágban, milyen busásan fizető lehetőségek, úri iskolák közül válogathat ott a szorgalmas ember - aztán meg elszomorodtak, hiszen szívük szerint nem akartak ők utazni, sehova sem...

- Eh, méghogy Zara, Itália! - zsémbeskedett szállásadónőjük, Ana asszony, akinek magyar születésű férje valaha tengerésztiszt volt az Osztrák-Magyar Monarchiában. A viaszkolt bajszú kapitány azonban már régóta csak az aranykeretes fényképről tisztelgett, a kis panziót és a magyar nyelvtudást hagyva hátra özvegyére.

- Úgy mondjuk, Zára, horvát nyelven pedig Zadarnak hívják a várost. Nemigen szíveli senki ezt az olasz fennhatóságot!

A panzió hideg volt, az étel híg, zsírtalan és kevés - de hát kis pénzért nem kaptak előkelőbb szállást. Lantos Márton délután rossz hangulatban tért haza a Tengerhajózási Hivatalból: az óceánjáróra várniuk kell tíz-tizenkét napot.

A lány az öntöttvas kikötőbakon ült, a napkeltét nézte. Tizennégy éves volt, felnőttesen komoly gondolkodású, így apja megengedte, hogy egyedül kisétáljon a mólóhoz, mielőtt templomba megy. Szőke haját csípős tengeri szél kócolta, fekete kabátja és sapkája csillámlott a vízpárából rátapadt sókristályoktól. Aki hátulról figyelte, annak úgy tűnt, mintha fátyolszerű, sejtelmes ragyogás ölelné körül. A hatalmas víz láttán, a kőpárkánynak ütköző hullámok ütemes loccsanását hallgatva önkéntelenül édesanyja kedves nótáját kezdte dúdolni. Halkan dalolta is már, csak amikor eljutott a következő strófához: - Látlak-e még, szőke Tisza fűzes partja...- ott elcsuklott az ének.

Rázkódó vállát megérintette valaki: aggódva hajolt melléje egy barna szemű fiú. Sildes sapkát viselt, kopott kordbársony kiskabátot, térdnadrágot és vastag fűzőjű félcipőt. Átalvetős hevederre akasztott deszkatálcáján péksütemények sorakoztak.

- Zovem sze[1] Dragan. - bökött magára, majd kezet nyújtott. Fogását puhának, de határozottnak, és meleg kalácsillatúnak érezte a lány: - Emília. Lantos Emília.

A fiú kiválasztott egy fahéjas-szegfűszeges kiflit. Odaadta, mutatva: egyen. Amíg Emília a süteményt ízlelgette, ő elmondta a nagyanyjától tanult rövid mesét az örökkévalóságról.

- A Földön annyi az emberi könny, akár a tenger. - intett a víz felé. - Azért kel fel a Nap minden reggel, hogy felszárítsa. De hát nem győzi, ezért eljön a Nap a Vízhez újra, meg újra. Így marad végtelen a világ, a könnyek miatt.

A lány persze nem értett semmit a horvátul előadott történetből, de jólesett neki, amiért Dragan ismeretlenül is átérzi a szomorúságát. Indulnia kellett a misére. A fiú elkísérte egészen a Szent Simon templom kapujáig, ott köszönt el tőle.

- Látom, megismerkedtél Dragannal. - jegyezte meg az éppen odaérkező Ana asszonyság: - Dolgos, derék gyerek. Nincsenek szülei, ő tartja el az öccsét és a nagyanyját. A péknél dolgozik. Éjjel dagaszt, süt, kora reggeltől az utcán árul. Nem is tudom, mikor pihen...

Ettől kezdve reggelenként találkoztak a parton. Dragan finomságokkal kedveskedett, néha szentmise végén is felbukkant, s kézen fogva elvezette egy-egy érdekes látnivalóhoz: a Kopneni kapu szárnyas oroszlánjához, vagy a Forumra, ahol az épen maradt római obeliszk elé állt, hátrakulcsolt karral - szemléltetni, hogyan használták szégyenoszlopnak a középkorban. Észrevétlenül telt az idő. Huszonkettedikén este Lantos Márton örömmel újságolta: - Emikém, holnap érkezik a Portugal! Délután behajózunk!

Másnap a kikötőben elhárította a kínált süteményt, és kedvetlenül magyarázta: - Ma elutazunk. Hajó, Amerika. Érted?

Gyors csókot lehelt a fiú arcára, és elfutott.

A mólón felállított kordonon belül araszolt előre a beszállók sora. Tamburazenekar pengetett keserédes balkáni zenét a Tengeri kapunál. A nézelődők között Dragan furakodott Emília mellé, és barna papírzacskót nyújtott neki a kötélkorlát felett.

- Szretan Bozsity! Dovidenyja,[2] Emilija! - mondta, aztán már csak nézte, égő tekintettel. Emike felnyitotta a tasakot, mielőtt a feljáróhoz ért. Mézeskalács-figura volt benne: sárga cukormázas napkorong emelkedett habfehér hegyek mögül a kék víz fölé. Szeretett volna a fiútól olyan könnyed szavakkal elbúcsúzni, hogy "egyszer talán majd találkozunk" - de érezte, hazugság lenne minden szó. Mert a hajóhíd, amelyre lépett, földrészeket köt ugyan össze, de emberi sorsokat választ szét örökre... Nem nézett vissza többé.

*

II.

Emily várakozással teli izgalommal készült az utazásra. Nem a repülőút miatti félelem volt, ami idős korára tekintettel indokolná a hangjában, mozdulataiban érezhető feszültséget. Sokszor repült már családlátogatóba, az Államokon belül - egyik fia Iowában, a másik Florida államban telepedett le. Sőt, egy alkalommal Magyarországon is járt repülővel: Lantos Márton hamvai utolsó kívánsága szerint Csongrádra, felesége mellé kerültek. Az urnát csendes szertartással helyezték a Kéttemető úti, borostyánnal benőtt kis sírhalomba. Emily hosszú időre megváltotta a sírhelyet, és azonnal visszautazott Amerikába. Nem érzett vágyat, hogy emlékek után kutasson: számára a szülőföld még mindig sáros volt az egykori tragédia könnyeitől...

Ám ez az új útiterv teljesen felvillanyozta. Unokája évődött vele: olyan, mint egy bohókás, ráncos tinédzser, legszívesebben tekerné előre az órát!

Boston mellett, Malden kies lakóparkjában vett egy takaros házat öreg napjaira. Kényelemben, nyugalomban élt, mégis nagy örömöt hozott az életébe, hogy lányunokája, Suzan a férjével hozzáköltözött.

- Csak amíg gyerekünk nem lesz. - hangzott a maguk által megszabott határidő.

Egy álmos, hószagú vasárnap délelőtt a nappaliban, kávézás közben a fiatalok üdülési prospektusokat nézegettek a kanapén összebújva. Ron lapozott egyet, és megjegyezte: - Ezek az utazási irodák nagyon felkapták Európát, mióta véget ért a délszláv háború! Itt van, ni: Téli túrák nemzeti parkokban... Vagy: Karácsony Dalmáciában... Épített múltunk, Zadar...

- Olaszország. - mondta csak úgy, maga elé a fotelban üldögélő Emily.

- Dehogyis, granny,[3] - mutatta a nyomtatványt Suzan. - nézd, ez Horvátország!

A délelőtt számítgatással, egyeztetéssel telt, és megszületett a döntés: hármasban elutaznak Zadarba!

*

Emily irányításával járták naphosszat az ódon hangulatú utcákat. Az idők során nem felejtett semmit - avatott idegenvezetőként mutatta meg a fiatal párnak a városka varázslatos látnivalóit. Legelőször a Szent Simon templomba vezette őket. A főoltár bronzangyalai változatlan, légies finomsággal tartották ujjuk hegyén a vértanú ezüst koporsóját. Az asszony meghatódva simította meg a hátsó pad faragott támláját: - Itt imádkoztam annyit... Több, mint hatvan éve...

Fáradhatatlanul rótta velük a keskeny sikátorokat, a meredek lépcsősorokat. Olyan iramot diktált, amit az ifjabbak is alig bírtak szusszal. Egy alkalommal a sétabotját a Szent Donát körtemplom előterében hagyta - az Öt Kút teréről kellet visszamenni érte.

Sötétedéskor éledtek az utcai programok. Töltött süteményeket majszoltak, forralt bort kortyoltak, és ámulattal nézelődtek: ezen a sarkon tűznyelők leheltek zúgó lángot, a másikon fúvószenekar forgolódott, tamburmajor mögött menetelve. A tér innenső oldalán adventi kórus énekelt, a túlsó részen reneszánsz ruhás akrobaták alkottak emberpiramist. Aranyszínű élő szobrok, gólyalábas óriás maskarák, jövendőcédulát húzó papagájok... Késő este volt, mikorra belefáradtak a nyüzsgésbe, forgatagba.

Karácsony reggelén Suzan és Ron kitalálta, hogy "megszöknek". Nem ébresztik fel Emilyt, hisz' biztosan nagyon elfáradt tegnap: kettesben isznak valami forrót egy hangulatos kávézóban, ahonnan látni a tengert. Biztonság kedvéért szóltak a portán, hogy ne zavarják a nagymamát, ma tovább pihen. A recepciós kissé értetlenül pislogott rájuk, majd a pult alá nyúlt, és egy összehajtott lapot adott át: - A hölgy már virradatkor elment. Ezt az üzenetet hagyta önöknek.

A RÉGI KIKÖTŐBE MENTEM. NE AGGÓDJATOK!

Emily a vasöntvény kötélbakhoz támaszkodva állt, ősz hajára aranyat fröcskölt a hegyek gerincén átbukó napfény. Kezében a mézeskalácsból megformált napkeltét tartotta. Megőrizte annyi éven át - csak a víznek hiányzott egy cakkos hulláma: Suzan hároméves korában megtalálta egy fiókban, akkor harapott bele.

Rebegő szemhéjjal hunyorgott a Napba, és azt suttogta: - Köszönök mindent, amit adtál, amire megtanítottál! Soha nem feledtelek... Boldog karácsonyt, Dragan!

Régmúlt pillanatok, emlékek, érzelmek áradtak a lelkében. Tudta, hogy ilyenkor nem járnak még a mólón, mégis léptek koppanására figyelt. Vállán ismét érezte a fűszeres kalács-illatú kéz súlyát, és hallani vélte a rekedtes hangot, a horvát mese lüktető ritmusát: - Dotyi tye Szunce nanovo do Vode,[4] Emilija...

- Vén bolond vagyok: hagyom, hogy játsszon velem a képzelet! Nincsenek csodák! - csóválta a fejét restelkedve, végül mégis elmosolyodott, és hátrapillantott.

Az Élet kíméletlen történetíró. Nem sző cirádás befejező mondatokat - olcsó fordulatokkal kicsalni a mindent elmosó, feloldozó könnyeket...

Emily hátrafordult és mosolygott, de az ellenfény vakító gyémántködében nem állt mellette senki. Egyedül indult a Tengeri kapun át a Szent Simon templom felé.


[1] (Zovem se...) - A nevem...

[2] (Sretan Božić! Dovidenja...) - Boldog karácsonyt! Viszontlátásra...

[3] Nagyi

[4] (Doći će Sunce nanovo do Vode...) - A Nap eljön újra a Vízhez...

Jelige: remény

Nem búcsúzom

Teliholdas éjszaka, a csillagok úgy ragyognak az égen, mint megannyi odaragadt szentjánosbogár. Kanapémon ülök, lábaimat magam alá húzva, miközben a gyertya lángját nézem, ahogy ide- oda imbolyog a félhomályban. A falakon táncoló árnyak régi történeteket idéznek. Könnyeim lelkem mélyéről felszakadva folynak végig arcomon, észre sem veszem. Emlékezem:

Pont ma egy éve vesztettem el életem szerelmét. Titokban szerettük egymást. Beteg feleségét nem akartuk felzaklatni, meg akartuk várni, hogy békében menjen el. Titkos találkák, lopott csókok... Nem szép dolog ilyet kívánni, de titokban vártam, hogy mikor lehetünk nyíltan együtt. Mégis előbb hagyott itt engem. Értelmetlen baleset, mely elszakította tőlem. A temetésre se mehettem el, hiszen, hogy magyaráztam volna ottlétemet. Annyit tudok csak, hogy hamvasztották és a temető legvégén van az urnája egy mauzóleumban elhelyezve. Az újságok is írtak róla. Urnája fényképét kivágtam, már álmomban is fel tudom idézni a legutolsó részletig...

Felpillantok révedezésemből. Magam előtt látlak, hallom, ahogy vigasztalsz...

Legalább elköszönhettem volna tőled! Nélküled fél ember lettem. Nem tudom elfogadni, nem akarom!! Mindennap érzem a jelenléted. Látlak a kávéscsészémben, a virágjait már elhullajtott rózsacsokorban. A fájdalom naponta belém mar, nem ereszt. Minden gondolatom és pillanatom körülötted lebeg. Meg akarlak érinteni, de szertefoszlasz! Esztelen, őrült gondolatot hagysz csak magad után.Nem gondolkodom, hagyom, hogy érzéseim vezessenek. Fekete ruhába öltözöm és az éjszaka közepén elindulok...

Úgy osonok végig a kietlen utcán, mint egy tolvaj. Kis község ez, nem láthatnak meg. A temető őr bódéja mellett minden félelem nélkül sétálok el, hisz mindenki tudja, hogy Karcsi bácsi ilyenkor már az igazak álmát alussza a sok benyakalt jófajta bortól. Hallom is, ahogy horkol. Elmosolyodom magamban. Gyerekjáték lesz az egész. Elindulok az ösvényen a temető belsejébe, miközben elkezd csepegni az eső.

A hold sejtelmes fénnyel vonja be a temetőt. A sírok úgy emelkednek ki a félhomályból, mint megannyi apró háztető. Tudom, merre induljak, mégis óvatosan lépkedek. A sírokon pislákoló mécsesek, mintha száz szemmel figyelnének.. A szél süvítésében szavak formálódnak: "menj el... "

Valami elsuhan előttem. Megriadok.

Úristen! Felém tart!

Sikítanék, de nem jön ki hang a torkomon. Másodpercek alatt eszembe jut minden, amit a vámpírokról tudok. Nagyon gyorsak, éles foguk van... Egyetlen esélyem a napfény lenne, de a hajnal még nagyon messze van. Már csak a jéghideg félelmet érzem, amiben nincs helye semmi másnak. Szívemet vasmarokkal szorítja a rémület, minden levegő elfogy a tüdőmből. Fuldoklom!

- Könyörgöm, hagyj meghalni, nem akarok vámpír lenni! - fohászkodóm magamban.

Ekkor felugrik a levegőbe és a földön fekszünk. Csukott szemmel várom, hogy elöntsön a fájdalom, ahogy belém mar. Szinte már érzem, ahogy a vér lassan végig folyik a nyakamon... Ám fogak helyett egy nyelvet érzek, ahogy újra és újra végignyalja az arcomat. Érzem, ahogy a vér lüktet ereimben. A rajtam lévő test súlya szinte összenyom. Kényszerítem magam, hogy kinyissam a szemem. Homályosan látok könnyeimtől. Meglepetésemre Pajtás, Karcsi bácsi kutyája nyalogatja lelkesen az arcom. Értetlenül nézek, nem bírom hirtelen felfogni. Felzokogok a felismeréstől, amikor rájövök, képzeletem játszott velem. Megkönnyebbülten, hogy nem a halállal találtam szembe magam, ölelgetem a hatalmas németjuhászt. Bundájába bele- bele nevetek. Őrült kacagás szakad fel a torkomból. Végül saját hangom magamhoz térít. Lassabban folytatom az utam, szívverésem még mindig elég szapora, fejem még nem tisztult ki teljesen az elmúlt élmény után. Minden lépésemet hangos cuppogás kíséri. Az eső egyenletesen kopog a sírok tetején.

Kopp - kopp!

Cupp - cupp!

Megállok, a cuppogás abba marad. Ijedten fordulok meg. Senki sincs mögöttem. A hold hirtelen elbújik egy felhő mögé. A sötétségben, egyedüli fényem a mécsesek lángja, mint megannyi éhes lidérc, aki csak arra vár, hogy egy élő lélek erre kóboroljon. Ösztönösen kifelé indulnék, de elhatározásom, hogy véghezvigyem, amiért jöttem, erősebb! A hold ismét előbújik, és a gyertyák újra szelíden pislákolnak. A cipőm csúszik a nedves talajon. Cupp-cupp. Ekkor jövök rá, hogy a cuppogást saját lépteim idézik elő. Az eső friss illata keveredik a nedves föld kipárolgásával, amit átjár a halál szaga. Bárhova fordulok, mindenhol a Kaszást látom. Most már lépésenként haladok. Fejemet idegesen forgatom. A körülöttem lévő homályban próbálom kivenni a gyertyafénytől vibráló, változó tájat. Az egyik sír mellett elesek az egyre csúszósabb talajon. Valami a lábamra tekeredik! Látom a sírból kinyúló kezeket, ahogy bokámra záródnak. Élve fognak felfalni! Bevillan egy kép, ahogy a holtak kikelnek sírjukból, és felém jönnek. A hangjukat is hallom! Kezem kétségbe esve kapaszkodót keres, ujjaim belesüppednek a nyúlós sárba. Megcsap a rothadás szaga, ami az esővíztől kiszabadult a sírokból. Kapálózok, sikítok! A kétségbeesés teljesen átveszi felettem a hatalmat. Elátkozom Karcsi bácsi borát, amely megakadályozza, hogy segítségemre siessen. Hatalmas villámlás fényében látom, hogy egy inda tekeredett a lábamra. Kiszabadítom a szorításból. Képtelen vagyok felállni, egész testemben remegek. Ruhám sárosan és nedvesen tapad rám. Térdeimet sírva karolom át, miközben ringatom magam. Az esőcseppek kopogása visszhangzik a fejemben.

Kopp - kopp!

A szekrény üres te buta lány!

Kopp - kopp!

Anya ne hagyj itt a sötétben!!

Újra az a kisgyerek vagyok, aki esténként remegve figyelte a takaró alól a nagy ódon két ajtós szekrényt, ami éjszakánként nyikorogva nyílt ki. Akkor is hiába kiáltottam segítségért. Anyám már az alkohol mámorában úszott. Nem tudom, mennyi ideig ülök így. Ekkor az óra elüti az éjfélt. Tizenkét harangütés, tizenkét hangos szívdobbanás. Az eső közben elállt és néma, sűrű csend vesz körül. Árnyak táncolnak mindenhol. Most kéne visszafordulnom.

- Nem!!! - síkit a fejemben a hang, mely elindított erre az útra.

Táskám után tapogatózok, közben szidom magam, hogy elfelejtettem zseblámpát hozni. Mi van, ha mást is elfelejtettem! Rémület lesz úrrá rajtam. Lázasan nyúlok a táskába. Megvan! Kezem hálásan simul rá a hideg tárgyra, mint egy erőt merítve a továbbinduláshoz. Még mindig remegő lábakkal felállok. Eltévedtem! Nem látok mást csak sírokat. Több tucat éhes szájként merednek felém. Teljesen hatalmába kerít a magányosság érzése. A feltámadó szél hangos sziszegése egyre csak hív: "erre gyere, erre...!" Szinte vakon követem a hangot. Tompán érzékelem, ahogy a meleg nyári szél, szárítgatja ruhámat, miközben cipőm ázik a szétterült tócsákban. Az arcomba csapódó ágak néma érintését alig érzem. A tücskök ciripelése, mintha csak lidércek zenéje lenne egy olyan ünnepségen ahol én leszek a díszvendég. A bagoly huhogásában a sötétség hívó szavát vélem felfedezni. Félálomban, kimerülten lépkedek. Egyre díszesebb sírok között haladok. Nem hiába, hiszen ez már a gazdagoknak fenntartott hely. Földút helyett beton van mindenhol. A sírok nagyobbak. Egyszerű pislákoló mécsesek helyett néhol színes lánggal ég a gyertya, mely az eső elöl, elrejtve világít. A gyertya lángja üvegcsében járja félelmetes táncát. Hirtelen megállok, az egyik síron egy hatalmas fekete holló néz rám, sötét szemeivel, melyek világítanak a csillagok fényében. Nem mozdul, én sem... Ahogy mögé nézek, meglátom a sötétségből kiemelkedő mauzóleumodat. Fehér téglából épült, mint egy hívogató pihenőhely. A holló hirtelen megelevenedik, hangos szárnysuhogással repül el mellettem. Megbénít a félelem, ahogy indulni akarok. Lábaim nem engedelmeskednek. A sírokon különböző élethűen megformált démonok ülnek, vigyázva halottaikra. Érzem a belőlük áradó lüktetést... Egyre csak nőnek, míg én egyre kisebb leszek. Hallom saját zihálásomat. A vér zakatol a fejemben. Döntenem kell! Véghez kell vigyem, amiért jöttem!! Nem figyelhetek másra! A cél lebeg a szemem előtt. A démonok bele - bele kapnak ruhámba, ahogy elindulok. Hívogató szavakkal próbálnak csalogatni. Szitkozódnak, amikor ez nem sikerül. Előre figyelek, de szemem sarkából látom a mozgolódásukat. Képtelen vagyok józanul gondolkodni. Egyik láb, másik láb...

Pár lépés van hátra, hirtelen eszembe jut: mi van, ha zárva van az ajtó? Magamban imádkozva nyomom le a kilincset és áldom Karcsi bácsit a borával együtt.

Megérkeztem! A fehér márványlapon kis tócsákat hagy átázott cipőm. Áhítattal nézek körbe, mintha csak vendégségben lennék. A virágok édes illatát megnyugvásként szívom magamba. A különböző méretű és színű gyertyák lángja most nem riaszt. A fehér falak megvédenek a kinti sötétségtől. Meglátom urnádat, már épp megsimogatnám, amikor tekintetem a mögötte lévő falra pillant. Arcképed néz rám kinagyítva. Szemedben az ismert huncutság. Lerogyok a padlóra. Ostorcsapásként hasít végig testemen hiányod. Szívemben az ismert érzés újult erővel ébred. Bele harapok a számba. Hagyom, hogy elöntsön a fájdalom. Könnyek folynak arcomon. Sós ízük összekeveredik a vér édességével. Újból mellbevág az egyedüllét. Senkim sincs! Megint magam vagyok. Nincs aki megvédjen!

Ne sírj kislány, semmi baj.

Ne félj a bácsi nem bánt!

Anyu nincs, anyu elment.

Anyu örökre elaludt!

Zavartan nézek körbe, hol is vagyok. A gyermekkor és a most összekeveredik bennem. Soha többé nem akarok egyedül lenni! Eddigi tétova elhatározásom most már megingathatatlan. Érzem jelenléted. Hallom hangodat. Bíztatsz, tegyem meg! Felállok, és gyengéd mozdulattal simítok végig az urnán. Mintha csak arcodat simítanám. Eggyé váltál az urnával. Te magad vagy az urna...

Kimerülten lépek ki az ajtón. Halkan húzom be magam után. A hajnali derengésben az árnyak kevésbé ijesztőek. Sikerült! Úgy érzem lebegek, és csak rossz álom volt az egész éjszaka. A győzelem diadala minden mást elnyom bennem...

A temetőre sűrű, hideg köd ereszkedik. Baljós hangok hallatszanak...

Mintha egy koporsó teteje nyílna ki éppen! Ledermedek. Borzongás fut végig a gerincemen. Rettegés vesz erőt rajtam. Nem bírok megmozdulni! A szívem a torkomban dobog, szinte hallom a lüktetését. A félelem úgy szalad végig rajtam, mintha régi ismerőst üdvözölne. Levegőt se veszek, csak feszülten figyelek. Fázós vacogásommal ellentétben, apró izzadság cseppek folynak végig a hátamon. A sírokon lévő szobrok, démoni alakot öltenek. Hangos kacagásuk visszhangzik fejemben.

Lebegő alakot vélek felfedezni a gomolygó fehérségben! Egyre közeledik! Mint egy jégszobor olyan az arca. Nem tudom levenni szemem a szájáról. Egyenes vonalnak tűnik, ahogy velem szemben van. Néma marad és mégis hallom, ahogy...

- Takarodj innen! Ne zavard a holtakat!

A hang mintha mindenhonnan szólna. Mély dörgő hang a semmiből.

Sikítani próbálok! Hangom nem engedelmeskedik!! Ezernyi tűszúrásként érzem a zsibbadást, minden porcikámban! A rettegés minden mást elmos körülöttem... Megszűnők létezni, úgy érzem zuhanok...

A fehér alak hirtelen eltűnik, mintha soha nem is lett volna ott. Felszáll a köd, és a hőmérséklet gyorsan emelkedni kezd. Csak a levelek zizegését hallom, ahogy fújja a szél a fákat. Dermedtségem lassan múlik, kábultan állok egy pillanatig. Kapkodva veszem a levegőt. Lábaim remegnek. Mélyről jövő rettegés tart még fogva. Szeretnék lefeküdni és összegömbölyödni a földön. Ösztönöm nem engedi! Vakon futásnak eredek. Ágak csapodnak az arcomba, többször elcsúszom a latyakos földúton. Szemem és szám tele van sárral. Rövid fekete hajam sisakként tapad a fejemre. Elveszek az egyforma sírok között. A napfelkelte végül megmutatja merre kell mennem. Elosonok az őrbódé mellett, szerencsére Pajtás nincs a gazdájával. Nem emlékszem, hogyan jutottam haza...

Otthon azonnal felhívom legjobb barátnőmet, akivel bármilyen őrültségemet megoszthatom. Emberi hangot akarok hallani!! Felajánlja, hogy átjön, de nem akarom, hogy lássa összekarmolt arcomat, zúzódásokkal teli testemet. Egyedül a hangot mondom el neki. Kábultan hallgatom, ahogy ecseteli, hogy az árnyak hangjával találkoztam. "Szerencse, hogy megúsztad és nem zavartad meg a holtak nyugalmát. Különben félhetnél. Nem szabadulnál tőle többet." Mikor rákérdez, mit is kerestem ott, gyorsan elbúcsúzom.

Kint újult erővel érkezik a vihar. Tombol odakint a szél. A villámok fényét, hangos dörgés kíséri. Az eső kopogását az ablakon bekéredzkedő hívásnak hallom...

Rossz érzés kerít hatalmába. Mintha árnyék kúszna be az ablakon. Nem merek megfordulni! Lassan elindulok a szekrényhez.

Nem félek.

Kopp- kopp.

Nem hallom.

Kopp- kopp.

Nincs mitől félnem, mert nem ártottam senkinek!

Kopp- kopp.

Nem bánom!!

Lassan nyitom ki az ajtót, mintha üvegből lenne. Örömtől ittasan gondolok rá, hogy ez lesz az én lelkem titkos rekesze. Remegő kézzel nyúlok be. A szekrény legaljából előveszem az urnádat, melyet a temetőben cseréltem ki. Újra és újra végigsimítom. Erőt merítek hideg, sima érintéséből. Boldogan gondolok rá, hogy most már soha többet nem kell elválnunk! Ebben a pillanatban hangos robajjal kicsapódik az ablak...